19. Rész - Ruhapróba

Duplarész az ezredik megjelenítés örömére, képekkel megspékelve. Köszönöm a megjelenítéseket, pipákat és komikat.<3

KÉT komi, és új rész.xx

- Cher! Szeretlek! – kiáltotta utánam. Én megtorpantam a döbbenettől, és nem tudtam mit reagálni.

Ő egy félénk mosollyal utánam rohant és megállt előttem.

- Szeretlek. Tényleg szeretlek. Eddig nem mertem elmondani, de beléd szerettem, és nem akarom, hogy elmenj. Maradnod kell, szükségem van rád – ismételte meg önmagát kibővítve.

A térdeim megremegtek, és a gyomromban feléledő érzéstől egyszerre meginogtam abban a hitemben, hogy elmegyek innen. A pillangóim ismételt őrjöngésbe kezdetek és a mosolygós barna szemek is maradásra késztettek. A szívem vadul dübörgött, és egy hang nem jött ki a torkomon, annyira kiszáradt. A kezemért nyúlt, és megfogta.

- Itt maradsz velem? – suttogta közel hajolva hozzám.

- Maradok – válaszoltam szintén suttogva, de belül határtalan boldogsággal. Ő egy boldog vigyort villantva magához húzott és ráérősen megcsókolt. A csók végén úgy éreztem, meg sem bírok állni a lábamon. Nekidőltem és egy ölelésnyi idővel később kézen fogva visszaindultunk a többiek felé, akik a kocsinál várakoztak. Harry egy gúnyos vigyort dobott felém, Niall dühöngött, a többiek pedig aggodalmasan néztek felém. Én értetlenül bámultam rájuk, de akkor semmi nem érdekelt. A boldogság elmosta a többi érzésemet, de amikor Ad-re gondoltam, akkor hirtelen bűntudat töltött el. Hogyhogy megfeledkeztem róla, és a fájdalomról? Ez normális? Biztosan ezért figyeltek a többiek aggodalmasan. Rögtön visszavettem a boldogságomból, ha nem is szándékosan.

- Mehetünk? – kérdezte Liam.

- Simán – felelték.

Odabent nagyon sok elintéznivalónk maradt még, főleg hogy kitalálták, hogy mégsem áll az imprózás és ma elkészítik a fellépő ruhámat, és sminkemet a hajammal egyetemben.

Ezért én velük léptem le először, a fiúk pedig énekelni mentek. Elválásunk előtt Zayn nyomott egy puszit a fejemre, ami nagyon aranyos volt tőle.

A teremben, ami a második emeleten balra az első folyosón jobbról a harmadik szoba volt, amerre csak néztem, rajzokat, anyagokat és ruhákat láttam. Két óriási tükör állt egymás mellett a fal túlsó végén, de a fényt itt sem villany, hanem két hatalmas ablak szolgáltatta, mindkettő a bal oldalról. Állványok, asztalok és fogasok álltak a szoba minden pontján. Az egyik asztalon, ami mögött tettre készen ültek Lou-ék, papírok, ceruzák, és amint meg tudtam ítélni, ruhatervek hevertek. Egy számítógép is volt ott, rajta egy megnyitott programmal, amit kivetítettek a szemben lévő falra, jobbra, és valami képeket nézhettek, de az ablakokon beáramló fény miatt nem lehetett rendesen látni.

Az ajtó mellett tükrök, asztalok és történetesen sok smink felszerelés volt. Ezek valahogy nem illettek úgy ide, elméletem szerint most lettek beköltöztetve, hogy ne kelljen annyit rohangálniuk.
- Á, végre. Szia, Lottie – köszöntött Lou. Én mosolyogva visszaköszöntem, és a kínált helyre telepedtem. A fotel itt is kényelmesnek bizonyult, és mindenre ráláttam belőle. Kivéve az ajtóra, de az nem számított.

- Arra gondoltunk, hogy valami kis ruhával lépnél fel, hogy nyugodtan mozoghass benne, és jól is álljon. Halvány rózsaszínre gondoltunk, de lehet valami egyéb halvány szín, hogy ne üssön el a hajadtól annyira. Leila, húzd be légy szíves a függönyt – utasította a fal mellett ácsorgó hosszú barna hajú lányt, akinek gyönyörű zöld szemei voltak.
- Ja, ő itt Leila, az új tervezősegédünk. Mostanában különösen sok embert kel felvennünk, tudod a turnészezon – magyarázta.
- Szia, Cher – nyújtottam neki kezet, és a legkedvencebb nevemmel rukkoltam elő. Hjajj, hogy fogom ezt elmagyarázni itt bárkinek is..

Elfogadta a kezemet, és mosolyogva megrázta azt.
- Na, mutatom az eddigi elképzeléseinket – kapcsolta be a szerkezetet egy valaki, akinek elfelejtettem a nevét.

Több ruhát mutattak, képekben.
- És ezek itt is megvannak, élőben? – néztem rájuk.

- Persze, hogy megvannak. Nemrég terveztük őket, de már elkészültek a számodra. Melyik tetszett a legjobban?

- Hát, a sárga nagyon jól nézett ki. De a vörös és rózsaszín sem volt semmi – ismertettem a tényállást.

Erre Leila előhozta az említett ruhadarabokat egy állványról, amin az én nevem szerepelt, cetlikkel felragasztva.

Élőben sokkal gyönyörűbbek voltak. Ezek a ruhák egyszerűbbek voltak, és csak az ember térde felettig értek, már ha olyan magas volt, mint én.

A sárga volt a legaranyosabb. Volt rajt egy aranyos rózsa elől, és egyszerű, puha anyagból készült. Hozzá ajánlottak egy ezüstszínű magas sarkú szandált, amelyeket fel is próbáltam.

Mikor kisétáltam a polcok mögül, közölték, hogy olyan, mintha rám öntötték volna, és hogy muszáj ezt felvennem, akkor tökéletes lesz az összehatás.

A hajammal nem engedtem sokat művelni, úgyhogy egyszerűen hátrafogták. Kaptam művészi sminket is, így már minden nyoma eltűnt a több órás folyamatos sírásomnak. Az utolsó körben, amikor sétáltam előttük, már mindenki bólogatott.

- Az afterparty-n egy fehér ruha lesz rajtad, mint a képen is láthatod. - nyomogatta a gépet.

- A, gyönyörű lesz – bólogattam. – Mehetek?
Tényleg sietnem kellett. Visszavettem a fekete farmert és a sötétkék pólót, rá pedig a kapucnis pulcsimat, mert az arénába kellett mennem, ami pár épülettel arrébb volt. A fiúk értesítették Dido-t, hogy végeztek és átmentek próbálni, így én is csatlakoztam.

- Ellesztek? Az utolsó simítások kellenek, meg Louis zakója. De most egy hiba ne legyen rajta! – fenyítette őket Dido, és kilépett velem a szemerkélő esőbe, miután átsétáltunk az épületen. Én kicsit sietősebbre vettem, mire Dido is csatlakozott hozzám, már együtt siettünk.

- Jobbra három házzal odébb – szólalt meg fél perccel később. Tényleg nem volt messze a helyszín. Az legalább nem okoz nagy problémát, ha át kel rohanni valamiért vagy valamit ellenőrizni.

Mikor beléptünk a csarnokba, óriási színpaddal és rengeteg ülőhellyel szembesültünk.

- Hűűűűha – rettentem meg. – Itt mindenhol ülni fognak?

- Igen. Nyugi, sikerülni fog – nyugtatott Dido látva rajtam a pánikot, ami feltörni készült.

- Valaki vegye le a tompítást a mikrofonról, és tegyétek be, mert az oda még kell! A hármas kamerát állítsátok be, mert nagyon nem azt mutatja, amit kell! De, vörös – szólt valaki. Én keresni kezdtem, majd megláttam odafent egy üveges szobában.

- Én-e? – kérdeztem.

- Igen, állítsd be légyszi azt a kamerát. Bár tudnám, hogy ki vagy és miért állsz ott. Most! – ordított rám, és a hangja az egész helyet bezengte.
Én a kamerához léptem és mivel a színpad fele látszott rajta, a színpadra irányítottam, kicsit lentebb fordítva.

- Tökéletes – hallottam ismételten a hangot. Egy bólintással a színpad széléhez léptem, és felnéztem a fiúkra.

Ők éppen énekeltek, nem törődve az üvöltözéssel, ami lent folyt. A koncerteken biztos rosszabb, mert akkor mindenki sikítozik észveszetten. Zayn észrevett, és mosolyogva bólintott felém. Én visszavigyorogtam és bólintottam, majd továbbálltam, mert valaki hívott. Egy férfit láttam meg, a fején headsettel. Éppen beszélt, de abba is hagyta és húzott tovább.
- Itt a színpad, ott a kamerák – kezdte, és minden kamerára rámutatott. – Ott a stúdiószoba, onnan irányítunk mindent. Itt a raktár, ez a másik raktár. Öltözők, öltözők, na végre. Itt az öltöződ – mutatott egy ajtóra, amin a nevem állt. Majd tovább is indult. Menetközben elengedte a kezemet, és mehettem szabadon utána.
- Fodrász, sminkes, ruhatár, ha nem elég, vagy nem jó. Büfé, mosdó.

- Állj kicsit. Bemehetek? – kérdeztem a mosdóra utalva.
- Persze, megvárlak kint - mosolygott rám vastag fekete keretű szemüvege mögül. Vörös haja volt és az arcán sok szeplőt felfedezhettem. Barna szeme volt, és nagyon magas termete.

Odabent elvégeztem a dolgaimat, majd kint kézmosás közben rápillantottam az arcomra. A smink még tartott, egész jól néztem ki. A hajamat még megigazítottam, és ismét csatlakoztam a kísérőmhöz és idegenvezetőmhöz.

- Jól van. Gyere. Filmesek, kamerák. Élő adás, itt várakozhatsz, itt vannak a takarítószerek, itt meg még egy raktár. Amúgy azért van annyi raktár, mert mindig van valami, amit el kell süllyeszteni, mert már nem kell, de még kelleni fog, vagy bármi, de sose tudjuk hova vinni és mindig új raktárat nyitunk.

- Elboldogulsz már? – kérdezte kedvesen, miközben ismételgették, hogy Dave menjen a mit tudom én milyen szobába

- Persze – nyugtattam meg, és visszamentem a színpad elé. A fiúk éppen befejezték a dalolást egy rövid időre.

- Szünet. 10 percetek van – tájékoztatott a hang.