18. Rész - A vallomás

Tíz perccel később az ölemben feküdt egy dal, és a fejemben a dallam ütemei kergették egymást, mintha valaki ismétlésre kapcsolta volna őket.

Csak éberen ültem az ágyon, és töprengtem. Mi lesz most velem? A kérdésre a választ nem tudtam, és egyszerűen nem voltam felkészülve ilyen váltásra az életemben. Nem elég, hogy hirtelen Ed Sheeran és a One Direction tagjai váltak úgymond barátaimmá, hirtelen közelebb kerültem az álmomhoz. A zenéhez.

De most. Csak ülök itt, és semmit nem teszek annak érdekében, hogy befussak, és tényleg megérje ez az őrült hajtás. Lassan ténylegesen ráeszméltem, hogy attól, hogy Ad meghalt, a világ nem áll meg. A fájdalmam megmarad, talán ha igaz, az idő enyhíti a mértékét, de ezzel nem törődhettem.

A legjobban én magam döbbentem meg azon, hogy felkaptam magamra a kezem ügyébe kerülő első ruhadarabokat, amiket a fiúk készítettek az egyik székre, és elindultam lefelé. A táskámba bezsúfoltam a dolgaimat, és most azt szorongattam. Belépve a nagy elhatározásom megingott, és úgy éreztem bárcsak bent lehetnék a szobában egyedül a mindent felőrlő gyötrelmemmel.

Már késő volt. Mindenki felém fordult és csodálkozva néztek rám.

- Hogy vagy? – érdeklődött Zayn.

- Nem tudom – feleltem teljesen őszintén. – Nem akartunk énekelni? – kérdeztem még bátortalanul. Reméltem, hogy beválik a módszer, és az éneklés kiűzi a nem oda illő gondolatokat a fejemből.

- De, persze, szólok a többieknek, jó? – hebegte Zayn. Én csak bólintottam.

Elfoglaltam egy fotelt és próbáltam semleges arckifejezést magamra ölteni. Az érzelmeimmel belül ugyan ezt műveltem.

- Akarsz beszélgetni? – kérdezte Niall kedvesen.
Nagyra értékeltem az erőfeszítését és beleegyezően bólintottam. Legkézenfekvőbb témának a koncert látszott, és szerencsére rendesen bele is merültünk a részletekbe. Én ugyan néhány alkalommal adtam hangot véleményemnek, de ők már ezt is jó jelnek vették. Mint ahogy én is.

Fél óra múlva a kocsi kigördült az főútra, benne velünk. Csendben ültünk és csak meredtünk magunk elé. A kínos csend rossz hatással volt megtépázott idegeimre így beszélgetést kezdeményeztem. A sok hallgatás sem tett jót hangszalagjaimnak ezért rekedtes Darth Wader hangon szólaltam fel, ami egy halvány mosolyra késztetett.

Valami könnyed témával terveztem elütni az időt, de helyette inkább csak ennyi jött ki a számon:

- Én úgy szeretlek titeket.

A hangom közben elcsuklott. Majdnem elsírtam magamat újra, de akkor nem engedhettem meg, mert egy újabb kirohanást követően biztosan visszazuhannék előző állapotomba ahol a domináló tényező egy hely volt, ahol nyugodtan sírhattam. Ezt pedig természetesen nem akartam.

A fiúk halvány mosolyokat vetettek rám, és viszonozták bejelentésemet. Harry viszont bővebben kifejtette nézeteit.

- Én nem tudom, hogy most mit vársz tőlünk. Alig ismerünk néhány napja, de te rögtön azt gondolod, hogy téged mindenki csak szeret. Abba nem gondoltál még bele, hogy csak felforgatod az életünket. Hogy útban vagy, és szítod a társaságot egymás ellen. Ez eddig még semmilyen dolog nem fogott ki rajtunk, mindent megoldottunk, de most teljesen összekuszáltál mindent, és ez kibírhatatlan. Tényleg, Alyson, mit vársz? – szegezte nekem durva kérdését emelt hangerővel. Én értetlenül fúrtam tekintetemet a szemeibe, de onnan csak az utálatot tudtam kiolvasni.

- He? – nyögtem ki nem túl nagy intelligencia hányadosra utalva ezzel.

- Csak annyi van, hogy nem mindenki lát itt szívesen. A legjobb az lenne, ha lelépnél innen és végre leszállnál rólunk – vetette még oda.

Ez már sok volt. A kocsi épp lefékezett és még magamat is megdöbbentő sebességgel robbantam ki az autóból. Nem tudtam, hogy merre menjek, vagy mit tegyek. De Harry szavai kegyetlenül fájtak. Egyszerűen őrült rohanásba kezdtem, az ellenkező irányba, mint amerről jöttem.
- Cher, várj! – hallottam valaki hangját magam mögül. Nem érdekelt, oda sem néztem. Biztosan minden fiú ezt gondolja rólam, csak nem akartak megbántani ilyen hamar a kiakadásom után. Szánalmas vagyok, hogy ezt eddig nem vettem észre.

Csak rohantam előre, és egy éles jobb kanyar után pár méternyi távolságra az úttól beálltam egy kitüremkedő falrész takarásába. Üldözőm azonban résen volt és megtalált. A mogyoróbarna szemek fürkészték az arcomat, és alig bírtam megállni, hogy viszonozzam pillantását. De azt már nem. Ha tényleg így gondolják..

- Én.. Elmagyarázhatom – kezdett bele monológjába. Egy esélyt adtam neki, ha elszúrja, vége. – Harry nem gondolta komolyan. Ő is kiakadt, de tényleg nem úgy gondolta. Azaz lehet, hogy úgy gondolta, de csak mindenféle hülyeséget hordott össze. Ne vedd magadra, csak értelmetlenségeket mond, engem is hülyézett már le – próbálta oldani a hangulatomat.

Sikertelenül.

- Szerintem a legjobb az lesz, ha én elmegyek.

- Nem! – emelte fel a hangját. Majd lentebb vette a hangerőt, mert néhány arra járó ember felénk fordult. – Nem mehetsz el, Cher.

- Miért? Mondj egy jó okot.

- Mert.. Egyszerűen nem.

- Nem nyert – feleltem.

- De.. Koncerted lesz – hozakodott elő ezzel.

- Nem érdekel. Szia, Zayn – köszöntem el, és elindultam előre lassú, megfontolt léptekkel.

- Cher! Szeretlek! – kiáltotta utánam. Én megtorpantam a döbbenettől, és nem tudtam mit reagálni.

17. Rész - Dupla műszak - Tragikus vég

Ez a rész nagyon más stílusú lett, mint az eddigiek, és kicsit hosszabb is. Tetszik ez a stílus? Nem a borongós, hanem a nyelvhasználat? Vagy maradjak a réginél?

Szörnyen fájt. Eleinte azt hittem, nem lehet rosszabb. A fájdalom azonban ügyet sem vetve az én véget nem érő szenvedéseimre tovább fokozódott. Egy idő után már azt sem tudtam, hol vagyok, vagy éppen mikor, de nem is érdekelt. A fájdalom érzete nagy hatással volt rám.

Amikor rádöbbentem, hogy minden valószínűséggel Ad már nincs közöttünk, még tagadtam. Egyszerűen nem akartam elhinni. Ez nem történhetett meg velem. Pont velem, és pont akkor. Minden kezdett rendbe jönni, az életem lassan a helyes útra terelődött. Boldog voltam. De később már teljesen bebizonyosodott előttem, hogy olyan nem létezik, hogy egy ember huzamosabb ideig boldog legyen.

Olyan boldog, hogy bármelyik pillanatban énekelni tudna, vagy körbeölelni a világot. Nem, ilyen csak a mesékben létezik. Az életben, a való és kegyetlen életben nincs tiszta boldogság. Amikor úgy érzed, a csúcson vagy, semmi nem törhet le, akkor érkezik az igazi nagy csapás, ami a földre sodor. Ahonnan indultál, és ahol elkapott a remény. Azonban, minél többször visszaestél, annál kevésbé mersz remélni. Mert olyan nincs, hogy az ember ne kezdjen reménykedni. Ahogy a mondás is tartja, „A remény hal meg utoljára”. És az ember minél magasabbról esett le, annál nagyobb fájdalmat érzett. Bár ez igazán értelemszerű.

A legszívesebben sikítani tudtam volna, de nem volt bennem elég erő, még ahhoz sem, hogy kinyissam a szemem. De mégis mikor csuktam be?

Egy dallam formálódott meg bennem, hegedűkísérettel, dobbal és basszusgitárral. Lassan átadtam magam neki, és hagytam, hadd sodródjak vele és az árral. Akkor már tényleg nem számított az egész.

A már korábban említett remény a fejembe ásta magát, és fel-feltűnt gondolataim között. Mi van, ha ez csak egy rémálom? Ha tényleg csak elaludtam reggel, és ezt álmodom? Vagy még este van. Ez elég helytállónak tűnt. Valami mégis hibádzott az elméletben.

A fájdalom. Az ember nem érez csak úgy olyan fájdalmat, ami ha belé hasít, elakad a lélegzete, és a könnyei elerednek tőle. Amikor őrült zokogásban tör ki, remeg a teste, és nem képes magát kontrollálni. Amikor a halált is könnyebben elviselné, mint ezt a fájdalmat még akár csak egy percig. Egy újabb idegen mondat kúszott aljasan fejembe. „Az idő minden sebet begyógyít”. Ebben az esetben azonban ezt az állítást meg tudtam volna cáfolni. Nem is kevés érvet sorakoztattam magamban fel, de ezzel csak a szenvedésemet helyeztem előtérbe, amivel semmit sem javítottam helyzetemen, így ezt a gondolatmenetet is mellőzni kényszerültem. A dallam még mindig a fejemben kavargott és néhány helyen szöveg is párosult hozzá. Inkább erre összpontosítottam, és lassan elnyomott valamiféle tudatlanság.

Mikor legközelebb magamhoz tértem, elég erőt gyűjtöttem a szemem kinyitásához. Az erős fény ellenében behunytam szemeimet, később azonban sikerrel végrehajtottam kis akciómat. - - Felkelt – suttogta egy ír akcentusos hang.

Mélyen a szőke fürtök alatt elhelyezkedő kék szemekbe pillantottam és lassan előtörtek az emlékeim. Mindent újra láttam magam előtt, mintha éppen akkor éltem volna át. A remegés újra elkapott, jól ismert fájdalommal társulva együttesen ostromolták fájdalomküszöböm határait, de ők kerekedtek felül a harcban és könnyeim elöntötték szemeimet. Hogy lehet, hogy egyáltalán még vannak? Gondolataim egymást kergették a fejemben, különös dallamok, rémálomképek és a valóság lökdöste egymást, de mind elillantak, amikor a kék szemek tulajdonosa maghoz húzott és egy ölelésben részesített. Mélyet szippantottam kellemes és nyugtató illatából, majd szorosabban bújtam hozzá, mint az lehetséges volt. Ő egy halvány mosollyal reagált közeledésemre, aminek a nyomai az arcán voltak, mikor felpillantottam rá. Szemei visszafogottan csillogtak és néhány melírozott tincse rakoncátlanul az arcába hullott. Úgy látszik, a hajlakk sem bírja sokáig ezt a fajta feszültséget, amelyben most volt része.

Egy hatalmas sóhajtás után elhúzódtam tőle, és körbenéztem tekintetemmel a többi fiút keresve. Mind a sajnálat vagy szánalom szikrájával a szemükben tekintettek rám. Zayn is odajött, megölelt és szorosan tartva a fülembe suttogta:

- Őszinte részvétem.

Ekkor tudatosult bennem már sokadára, de most teljesen tisztán, hogy Ad.. Meghalt. Még magamban is szörnyen nehéz volt kimondani, nem hogy hangosan. Anélkül, hogy észrevettem volna, az eddig visszafojtott könnycseppjeim saját útjukat kezdték járni. Zayn ragaszkodó ölelésében töltöttem még pár percet, majd a helyét átvette a többi fiú is. Szépen lassan megnyugodtam, bár iszonyatos nagy munka volt hisztérikus rohamomat eltitkolni a többiek elől.

Harry kisétált a folyosóra és két személlyel tért vissza. Dido rohant le először, szorosan megölelt és részvétét fejezte ki. Mögötte Ed várt a sorára és mikor felszabadultam, az eddigi cselekedetek ismétlésén kívül leült mellém és egy forró kávét tett az ágy melletti asztalkára.

Jobban körülnéztem, és rájöttem, hogy tökéletesen tudatlan vagyok hollétemmel kapcsolatban. Megszólalni nem volt kedvem, ezért annyiban hagytam ezt a rejtélyt, gondoltam valamelyik vendégszobában lehetek.

A többiek nagyon sokat segítettek, már pusztán a jelenlétükkel, de nekem abban az állapotban inkább magányra volt szükségem. Ezt finoman tudattam velük, és lassan ténylegesen is magamra hagytak. Azt az utasítást még rám bízták, hogy ha bármi kell, csak szóljak. Én engedelmesen bólintottam. Pár percet egyedül töltöttem a csöndben, majd a forró fürdő lehetőségének csábításának engedve átsétáltam a fürdőbe. Út közben senkivel nem találkoztam.

A kék és fehér színek összképe nyugtató hatással voltak rám, és az ajtó bezárása után a fürdőzés mellett tettem le szavazatomat. Leöltöztem, és a forró vízbe merülve olyan gondolatokkal küzdöttem, mint, hogy fogom én bedolgozni ezt a sok szabadságot. Délután vissza sem mentem a műszakomba. És hogyan fogok énekelni a több ezres tömegek előtt, amikor még megszólalni sem esik kedvemre?

Lassan azonban a víz kihűlésével arányosan, lenyugodott elgondolásaim viharja, és kiszálláskor már félembernek éreztem magam. Ez kifejezetten nagy haladás volt az előző zombi üzemmódomhoz képest. Bár a szemeim még mindig karikásak voltak és az arcom feldagadt a rengeteg sírástól, már nem voltam olyan fehér, mint a fal. Mármint a fehér részén, nem a kéken.

És nagyjából a gondolataim is épeszűnek látszottak és a dallam visszatért, teljes egészében. Kifelé rohanva próbáltam megjegyezni a hirtelen jött dalszöveget és nem felbukni semmiben. Lelkiállapotomnak nem tett volna jót egy kisebb botlás sem, azon az úton biztos, hogy fel sem keltem volna, és újra könnyekben törtem volna ki.

Szobánkba rontva a jegyzetfüzetemben egy új oldalra lapozva lefirkáltam rusnya macskakaparásommal a sorokat, amik valahonnan nagyon mélyről jöttek. Ezelőtt még sosem írtam dalt. Sokkal inkább csak hallgattam őket. Tíz perccel később az ölemben feküdt egy dal, és a fejemben a dallam ütemei kergették egymást, mintha valaki ismétlésre kapcsolta volna őket.

Érdekel valakit esetleg Alyson dala? Én magam írtam meg, ha úgy van, akkor kirakhatom. Nem egy véleményt szeretnék hallani. xx

16. Rész - Dupla műszak 2.

Sziasztok! Meglett a két komment, itt is a rész.

Olyan nehéz volt..? Nem lesz most határ, de jól esne, ha magatoktól is írnátok több kommentet.(:

- Halló – szóltam bele, és elkerekedett szemekkel néztem Zayn után, aki kirohant a kávézóból, de olyan hévvel, hogy a széke is felborult, az ajtót pedig bevágta maga után, amitől az ablakok is megremegtek.

- Szia, bocs a zavarásért, de nagy baj van – szólt bele kétségbeesetten Ad a telefonba.
- Mi az? Merre vagy? – kérdezősködtem ijedten.

- Útban a kávézó felé. Ugye ott vagy? Beszélnünk kell!

- Persze, siess – zártam le a beszélgetést.

Féltem, ki tudja mi történhetett Addel, hiába, hogy néhány dolgot a fejemhez vágott. Az igazi barátok tudják, hogy mikor mond igazat a barátjuk és mikor beszél dühből. Akkor az az eset volt.

Két perc feszült csönd után Ad berontott az ajtón és egyenesen felém rohant, miután meglátott.

- Aly – kapott fel és szorosan megölelt. Ő a másik személy, kinek megengedem, hogy - ugyan nagyon ritkán, de - Aly-nek hívjon.
- Úristen – fújta ki a bent tartott levegőjét és fejét a hajamba fúrta.

- Nyugi, nincs semmi baj – nyugtattam, és a hátát simogattam.
- Dehogy nincs – motyogta, és új erőre kapva elengedett.
- Mi történt? – faggattam.

- Hát, szerintem ülj le először – tanácsolta, és odahúzott mellém egy széket a szomszéd asztaltól. A fiúk érdeklődve néztek felém, de nem szóltak.

- Szóval, tudod, haveromékkal szoktunk kint lógni a parton – kezdett bele. – Valamit tudnod kell előtte. Egy kicsit bedurvultak a dolgok odakint. Hoztak drogot, én meg vettem tőlük. És többször is.. És.. Függő lettem. Vettem mindig, szívtam, vagy bevettem a tablettákat. De felmentek az árak és lassan elfogyott minden zsém. Nem tudtam már venni, adóságban is voltam. De kellett. Még mindig kell. De nem tudok venni. Keresnek, elvették a kocsimat is.

- A kocsidat? – kérdeztem mikor úgy tűnt abbahagyta az ideges hadarást.

- Mondtam, lógtam pénzzel.

- De ennyivel? – meresztettem a szememet.

- Te ezt nem értheted – dörrent rám.

- Hé, állítsd le magad – ragadta meg a vállát Niall.

- Mi bajod van neked velem? – nézett rá mérgesen.
- Most is vettél be, mi? – vizslatta Lou.
- Mit? He? – kérdezgette zavarodott arckifejezéssel.
- Na, tűnjél kifelé az utcára – kezdte Niall rángatni.
Beszóltam a konyhára, hogy kérek egy kis időt pluszba, max annyival tovább maradok bent. Kimentem a fiúk után, a sikátorba, ami a kávézó mellett volt.

- Ad, mennyit vettél be? – néztem rá kérdően.

- Sokat. Túl sokat – vigyorgott rám. – Valami új szer volt, a kocsiból még éppen kijött. Extrémre vágytam.
- Te nem normális. Ezt hogy gondoltad? – ordítottam rá. – Ez nem játék, fel tudod fogni?!

- Nem érdekel. Most jó, és ennyi számít.
- Minek jöttél most ide?

- Mert el kellett mondanom neki. Ha anyám keresne. Elvisznek, megmondták. Meg fognak ölni. Én kértem őket, nem akartam tovább ítt élni. Megyek velük mindenfelé. Keresnek engem, érted? – zavarodott meg, és beszélt össze-vissza rám összpontosítva.

- Most mi van? – néztem rá.
Erre ő elkezdett nevetni, és a nevetése köhögésbe fulladt. Térdre rogyott és vért kezdett felköhögni.
- Ad! – kiáltottam és mellérohantam. – Jól vagy? – kérdeztem rémülten.

- Persze – szúrta be két köhögés közé. – Tökéletesen.

- Ne hülyülj, bemegyünk a kórházba – szóltam rá.
Ő csak vigyorogva nézett mélyen a szemembe.
- Szeretlek, Aly – mondta.
- Én is szeretlek – feleltem rémülten, és éreztem, hogy mi fog történni.
Hamarabb kezdtem zokogni, mint ahogy ő elterült mellettem a földön. Két erős kar elkapott, és elhúzott Ad mellől. Pár méterrel odább megálltam, és teljes súlyommal ránehezedtem, nekidőltem a mögöttem álló embernek. Könnyeim záporán át figyeltem, ahogy a fiúk néztek Ad-en valamit, majd valaki mentőért kiáltott. A térdem megrogyott és ráestem a földre, amikor meghallottam két szót:

- Nincs pulzusa.

Nagyon halkan mondták, én mégis meghallottam. A forró könnyek égették az arcomat, és onnan lefelé csúszva a földre hulltak.
Egy fiú elém térdelt, és szorosan átölelt, ezzel eltakarva a kilátást. A fejemet a vállába fúrtam, és még erősebben tört rám a zokogás. Egész testemben remegtem és szorosan markoltam az előttem térdelő alak vállát.
- Shh, minden rendben lesz, nyugodj meg – nyugtatott egy dallamos hang, hasonlóan, mint én nyugtattam Ad-et nem sokkal korábban. Erre ráeszmélve újabb könnyek indultak lefelé a szememből.

Az események összefolytak innentől kezdve, és csak arra emlékszek, hogy a valaki végig mellettem volt. Mászkáltak körülöttünk mentősök, riadt járókelők és a fiúk is. De a személy, akinek kiléte titok maradt számomra, végig velem volt és fogta a kezemet, vagy éppen szorosan átölelt.

15. Rész - Dupla műszak - 1.

Most KÉT kommentet szeretnék kérni,

a megtekintések szerint tényleg nem csak Mónika olvassa.

Úgyhogy, KÉT komment, és jön a kövi.

És kétórányi szenvedés után megtelt a lap.

Végül így nézett ki:

DALLISTA – Fellépésre

1. Icona Pop – I Love It

2. My Chemical Romance – Mama

3. Avicii – Wake Me Up

4. Imagine Dragons - Demons

5. Fall Out Boy – The Phoneix

6. Lana Del Ray – Summertime Sadness

7. Naughty Boy – La La La

8. Green Day – American Idiot

9. Ben Howard – Only Love

10. Justin Timberlake – Mirrors

11. Ed Sheeran – The A Team

Nagy szenvedések árán jött így össze, de mindenki ragaszkodott valamihez. Nekem, ha jól emlékszem, tizennyolc My Chemical Romance számomat utasították vissza, de én addig hisztiztem, míg a Mama-t meg nem hagyták.

De az a Ben Howard szám, na annak nagy története van. Ragaszkodtak hozzá, hogy valami nyugisat is nyomjak majd, erre én beajánlottam a Demons-t. Nem volt elég, na, a Summertime Sadness is belefért. Aztán Josh közölte, hogy ő azt nagyon tudja gitározni, és azt akarja bele. Na, megkapta, én meg tanulhatom meg a szövegét.

A többi szám simán ment, már a tizenöt perces érvelés, pro, kontra, miért, miért ne és a többi vita annak számít. A legkönnyebben a La La La-t és az American Idiot-ot fogadták el, csak öt percig firtattuk a zenét.

Mert itt nagy kritériumok vannak. Nem lehet csúnya beszéd benne. Nem lehet túl hosszú, rövid. Nem lehet néhány előadó, mert az alap. Nem lehet dubstep. Nem lehet az, amit ők nem akarnak.

Na, de itt vagyok én. Teljesen más zenei ízléssel, mint ők. A rock-ot elutasították, elsőre. Dido állítja, hogy nem akarja, hogy pogózni kezdjenek, meg amúgy sem rockért jönnek a Directionerek.

Így maradtak ezek a számok.

A fiúkkal külön próbáltunk néhány számot, megbeszéltük az időpontokat, az áthangszerelést, hogy mit igényleg, a ritmust, tempót, és mindent, amit csak lehet. Éjfél előtt két perccel a színpadon állva énekelve úgy éreztem, hogy menten összeesek.

- Jól van, Cher, végeztünk mára. Az A Team már nem kell, azt tudod. Nyomás, hazafelé, holnap hétre itt – mentett meg Dido.

Hazaszédelegtem, erő hiányában bezuhantam az ágyamba ruhástól és beállítottam az órámat hajnali hatra. Viszlát, öt és fél óra múlva.

Másnap reggel kómásan másztam ki az ágyból, fejemben dátumok, dallamok, álmok lökdösték egymást. Túl sokan voltak, így kikapcsolódásképpen végigénekeltem a zuhanyzást, evést, arcmosást, fésülködést és a fogmosást is, ami elég furára sikerült. Mindegy, csak a pólóm lett fogkrémes és vizes így újra felöltöztem.

Az ismert fekete koptatott nadrágot és szürke pólót vettem fel bőrkabáttal. A tornacipőmmel és karkötőimmel teljes lett a kör, a táskámat felkapva indulhattam is a duplaműszakomba.

Tíz perc múlva meg is érkeztem, a sétám unalmas volt, semmi nem történt közben. Bár, minek kellett volna történnie? Bent felvettem a ruhámat, és inkább magamra sem nézve rontottam ki az öltözőből. Fejemre vigyort erőltetve mentem ki az asztalokhoz és felvettem a rendeléseket.

- Jó reggelt, mivel szolgálhatok? – mosolyogtam az új vendégekre.
- Nekem elég lennél te is, de a haveromnak hozhatsz egy kávét – kacsintott rám az egyik fiú.
- Másvalamit? – erőltettem tovább a kedves szerepet, mintha meg sem hallottam volna a fiút.

- Hülye gyerek – lökte meg a barna hajút a másik. Szerintem kifejezetten furcsán állt a feje a fiúnak, mármint annak, aki beszólt.

- Két kávé lesz – szólalt meg a leggöndörebbik az öt közül. Na, ő legalább nézett ki valahogy. Hogy itt minden ember ötösével jár..

- Rendben – mentem el megkönnyebbülten. Úgy döntöttem, hogy a munkatársamra hagyom a kiszállítást.
- A szemét állatja – jött vissza puffogva. Én csak nevetve készítettem tovább a dolgokat.

Pár óra múlva ebédszünetem volt. Kiültem az egyik sarokasztalhoz az ablak alá és nekifogtam egy szendvicsnek és kávénak. Egyszer csak feltűnt egy göndör fej és ijedtemben hátrahőköltem. A kávét félrenyeltem és fuldokolni kezdtem. Harry az arcomba hajolt és úgy tudakolta, hogy jól vagyok-e. Zayn mozgásba lendült, és finom, de határozott mozdulatokkal a hátam püfölésébe kezdett. Én lassan megnyugodtam, és hátradőltem a székemen.

- Még most se hagytok békén? – kérdeztem tőlük vigyorogva.
- Tulajdonképpen nem – felelte Niall egy csábító mosollyal.

- Meddig voltál bent tegnap? – tudakozódott Louis.
- Á, fél egykor feküdtem le.
- Akkor végeztetek – nyugtázta Liam.
Én bólintottam és a fejemet lehajtottam az asztalra.
- Mi az, széplány? Kidőltél a hülye fejüktől? – kérdezte gúnyoson egy ismerős hang. Csak felnézéskor ismertem meg, az asztalnál látott figura volt.

Visszaejtettem a fejemet és nem reagáltam.

- Na, mi az Nathan, zavar hogy nem tőled ájul be egy lány? Úgy látszik neki van esze – felelte ugyanolyan hangszínben Lou.
Na, ez nem ma kezdődött. És úgy látszik ismerték egymást.

- Pff, nem láttátok. Amíg nem jöttetek, egészen más volt a véleménye rólam – hazudta szemrebbenés nélkül és felém vigyorgott. Én felhúzott szemöldökkel vizslattam őt, és elgondolkoztam azon, hogy üssem vagy rúgjam-e.

A tőlünk balra elhelyezkedő asztaltól felálltak a többiek, és elindultak kifelé.

- Mennem kell, majd még látlak – kacsintott rám, és felém hajolt. Én azzal a lendülettel hátrahúzódtam.

- Ja, hogy titok volt? – kérdezte nevetve és egy „Majd hívlak!” felkiáltással kicsörtetett a társai után.

Én még mindig döbbenten figyeltem az ajtó irányába és éreztem a kérdő pillantásokat a fiúktól.

- Ne kérdezzétek – tartózkodtam.
- De most ti jártok? Vagy mi van? – nézett rám Zayn összeráncolt szemöldökkel.
Már válaszoltam volna, amikor megszólalt a telefonom. Ránéztem a képernyőre, és felvettem, a csörgést megszűntetve.
- Halló – szóltam bele, és elkerekedett szemekkel néztem Zayn után, aki kirohant a kávézóból, de olyan hévvel, hogy a széke is felborult, az ajtót pedig bevágta maga után, amitől az ablakok is megremegtek.

14. Rész - Megbeszélés

Hello, hoztam ma egy harmadik részt, és Mónika, szeretnélek ösztönözni ezzel arra, hogy bővebben írj komit, nem csak a "kövit" szót, mert az elég kevésnek tűnik. És a nézettségek alapján nem csak te olvasod.

Még egy komment kell a következő részig!

Vagy ha nem jön a komi, akkor majd, ha úgy érzem. Légyszi, írjatok véleményt. Jó/rossz, és bőven, legalább két mondatot. Köszönöm, jó olvasást.

- Hola – intettem egy utolsót és a fiúk nevetésének visszhangjaként elmosolyodtam.

Kint még gyorsan intéztem anyával egy telefont, beszámolva a helyzetemről, és hogy nem megyek, sem aznap, sem pedig másnap. Sajnáltam, de másnap dupla műszak, este próba, szóval semmi esélyem a dolgok intézésére.

Odabent a vártnál nagyobb tömeg fogadott, nem csak a három említett név. Dido udvariasan elmondta mindenki nevét, rendesen, foglalkozással együtt:

- Ők itt: Paul Higgins – turnémenedzser, testőr; Caroline Watson – stylist; Lou Teasdale – sminkes, fodrász; Andy Davies – testőr; Preston Mahon – testőr Dan Richards – gitár; Jon Shone – billentyűs; Josh Devine – dobos; Sandy Beales –basszusgitár.

- Hello, én Alyson Raven-Parker vagyok, énekes – viszonoztam mosolyukat. Majd muszáj volt hozzátennem. – Akar lenni.

Halk nevetés övezte kijelentésemet.

- Jól van, akkor a nem érintettek mehetnek, vagy ha beszélni akartok, most kezdjétek, mert ez nagyon hosszú lesz – ismertette a haditervet Dido.

Erre a fél banda morajlani kezdett, hogy akkor majd ő kezdi. Én lezöttyentem egy sárga fotelbe, amit a narancsszínű fal mellé helyeztek, szemben a kanapéval, és további fotelekkel. Minden polc és asztal tömítve volt papírokkal, tollakkal, laptopokkal, és telefonokkal. Néhol egy-egy táska, vagy pulcsi kitűnt az örvényből, de az uralkodó vonása a szobának a káosz volt.

Ahogy körbekémleltem a sárgát alapul vevő élénk színű tágas szobát, feltűnt, hogy kevés a berendezés, azt a polcok és asztalok teszik ki inkább meg persze az ülőalkalmatosságok. Díszek nem voltak, néhány turnéplakát és koncertkép volt a falon plusz számadatok kinyomtatva. A figyelmemet egy óriási fehér tábla ragadta meg, ami a fél falat beterítette. Időpontok, és amik akkor történnek. Betáblázva az egész.  Néhol belehúzva, átnyilazva, csillagozva és mellékelt cetlikkel kiegészítve. Több hatalmas lap takarta egymást, a legtöbb még üresen virított, gondolom a következő turnék kellékei lesznek.

- Igen, ez a program. Kicsit szoros, túl sok a dolog. Ilyenkor alig látszunk ki a melóból. És persze most kell balhézni, mint mindig – morgott Dido.

- Mi a balhé? – kérdeztem.

- Először az ajtó, és a kórházazás. Most pedig ez – dobott elém egy újságot.

A címlapon hatalmas betűkkel ez állt:

Az One Direction banda tagjai egy újabb lányt találtak maguknak?

Folytatás a negyedik oldalon.

Alatta egy kép virított, amint a kórházból lépünk kifelé, és a paparazzik körülöttünk zsongnak. Ők ugyan alig látszanak, de mi pont tisztán.

Odalapoztam, és ez a cikk fogadott:

Ki lehet ez a lány?

A napokban a sikeres brit banda, a One Direction tagjai a kórházat látogatták meg többször, és utolsó alkalommal egy lányt kísértek magukkal ki a kapukon. A kórház előtt nevetve, jókedvűen ácsorogtak, és mikor észrevették a fotósokat, nem adtak ki semmilyen információt magukról.

Egyenesen visszautasították kedves kérdésünket, amiben érdeklődtünk a lány ki és hogyléte felől. Az ír szépfiú a lány elé állt, és nem engedte, hogy hozzá intézzük kérdéseinket, a testével védve vezette ki a vörös hajú lányt a tömegből.

Vajon ki lehet ő? Lehetséges-e, hogy a banda egy újabb lányt szedett össze? Valamelyik fiú barátnője lenne ő? Vagy egy titkos rokon? Újabb futó kapcsolat? Esetleg egy új alkalmazott?

Akármelyik is, a lány legbiztosabb forrásaink szerint közeli és intim kapcsolatot ápol Niall Horan-nal, vele jön ki a legjobban. Esedékes lehet az együtt járás is? Mindenre fényt deríthetünk a legközelebbi számunkban, tartsanak velünk.

A cikk mellett egy teljes alakos kép volt rólam, ahogy kifelé sétálok a fiúk mellett. Őket levágták a képről, és csak én látszom rajta.

A levegő bennakadt a tüdőmben, és úgy bámultam az újságlapot a kezemben.
- Ez mi ez? – kérdeztem döbbenten.

- Kezdődik. Mindenkiről elkezdenek valamikor cikkezni, amikor együtt látják őket a fiúkkal. Ez megy, aztán csitulnak, de gáz, mert most beállították őket a rosszaknak, hogy szépen fogalmazzak, és kihasználják a dolgot, hogy nem nyilatkoztak. Itt még jó, mert találgatnak. A másikban Niall csaja vagy – mutatott a fiú, azt hiszem Josh, egy másik napilapra.

- Ahj – sóhajtottam.

- Nem érünk rá. Kezdjetek vele, én viszem Paulnak a cikkeket – lépett ki az ajtón egy halom újsággal a kezében Dido.

- Szegénynek aztán nincs nyugta – néztem az ajtóra.

- Lassan jobb lesz, ha vége a turnénak. Ő ezzel él, fontos neki a pörgés – mosolygott rám Lou, a sminkes. Kicsit fura lesz ez a Lou – Lou dolog, mert a fiút és őt is így hívom. Na, majd megoldom.

Hirtelen nagyon fontos lettem mindenkinek, folyamatosan jöttek oda hozzám. A sminket, ruhákat megbeszéltük, hogy a fellépés előtt csináljuk meg, hozzuk össze, improvizálva. A koreográfiát nekem nem kell megtanulnom, mivel nincsen. Nem akarok táncolni, főleg az én falábaimmal. Maximum a humor kategóriában aratnék nagyot.

A testőrökről annyit, hogy Paul beáll mellém is, ha szükségem lenne rá, és majd együtt megyünk, ide-oda. Persze, amikor a fiúkkal megyek, mert amúgy nem számítok nagy dolgokra. De kaptam telefonszámokat, a gyorshívómba mentve, ha szükség van rá, akkor cselekedhessenek hamar. A banda maradt a legvégére, így is már egy órája nyomtuk bent. Tíz óra felé járhattunk, és kicsit kezdtem éhes lenni.
- Tessék, egyél – nyújtott Jon felém egy szendvicset, mintha kitalálta volna a gondolataimat.
- Köszi – mosolyogtam rá és elvettem az ételt.

A többiek is enni kezdtek, ahogy mi nekiláttunk és negyed órára csönd lepte el a szobát. Nagy felüdülés volt számomra így kiélveztem az utolsó percéig.

- Na, mindenki kifelé, zenészek maradnak – lépett be Dido. Ez is hosszú ügy lehetett.

Én mogorva arccal ültem a fotelomban, és már tizennegyedjére váltottam pozíciót. Akkor éppen félig feküdtem és oldalasan tettem ezt, a többiek felé nézve.

Halkan felnyögtem, és lehunytam a szemeimet.

- Nem aludhatok? – nyávogtam.

- Nem – szólt rám élesen Dido.

Ezzel felém nyújtott egy óriási pohár kávét. Én lassan elkortyolgattam és feléledtem tőle, legalább egy percre.

- Aszonygyahogy – lapozta át a zsebkönyvét Dido.

- Szép – mosolyogtam rá.

- Kösz, tiéd sem semmi – nézett az ölemben heverő A5-ös mérető jegyzetfüzetre. Lassan rongyosra írom, de még mindig legalább a fele hátra van. Ez is az előnye, hogy rengeteg oldal van benne, és rengeteg jelölő színes oldal, amit a spirál oldalába lehet rakni, és ez elválasztja a témákat. Most éppen a sötétzöldhöz jegyzeteltem. Már három oldalon túl vagyok, mindent a turnéról és azzal kapcsolatban álló dolgokról írtam. Új oldalra lapoztam, és felírtam címnek:

DALLISTA – Fellépésre

- Na, kezdhetjük.

És két órányi szenvedés után megtelt a lap.

13. Rész - Próba

Itt is van a mai második rész, duplázok a késések miatt, de meg lehet engem is érteni, kiélvezem a "nyár" utolsó napjait.. Az idő nem kedvez túlságosan, de programot lemondani gáz.

So bocs, rész:

Miután a ruháim is a táskában landoltak, amit most áldottam a tágasságáért, lefelé irányítottam az utamat.

Fél órával és egy zakkant utazással később a stúdió felé indultunk. Ismét oda mentünk, ahogy legelőször szerencsém volt a fiúkhoz. Beültettek a kabinba, ahol elő talált jönni a hobbiszintű klausztrofóbiám és kitörtem onnan, ezért kint énekelhettem. Sosem szerettem a szűk helyeket, a zuhanykabinnal pedig kész hadakozásokat vágtam le esténként.

A rockeres külsőm hatására egy Nickleback számmal kezdtem, a Rockstar-ral. A fiúk arcát kész élmény volt figyelemmel kísérni. Annyira ledöbbentek, nem néztek ki belőlem ilyen hangot. Ezt nem vettem sértésnek, senki nem nézte ki, akivel eddig beszéltem. Büszkeség töltött el az elismerő pillantások jóvoltából.

- Hé, a múltkor miért nem így énekeltél? A LWWY-ot? – kérdezte Liam.

- Khm? – néztem rá.

- Jaa.. Öhm.. Mindegy – motyogta zavartan.

Folytattam Dido utasítására, aki betért közben köreinkbe.

A sorban következő szám a Nirvana - The Man Who Sold The World-je volt. A Nirvana vonalát követve személyes kedvencem, a Smells Like Teen Spirit érkezett. A negyediknél megkegyelmeztem a fiúknak, akik nem erősítik a rockerek táborát olyan intenzíven, mint én, úgyhogy egy Icona Pop száma következett, az I Love It, ami nagy slágerré nőtte ki magát itt a nyár folyamán. Még jópár számot prezentáltam saját stílusomban, ami mindenki tetszését elnyerte, így boldogan dőltem hátra a fotelban a számáradat végéhez érve.

- Elég jó – véleményezett Hazz.

- Mit elég jó? Hallasz te rendesen? – kérte számon Zayn.

- Ja – vágta rá Harry.

- Duzzogj csak – dünnyögte neki Zayn.

- Szerintem is nagyon jó voltál, Alyson – dicsért meg Dido, amit elpirulva megköszöntem neki. A többiek is szóltak pár pozitív szót, majd továbbléptünk a koncert időpontjára és menetére.
- Este akkor felmegyek, és bemondom, hogy Alyson jön. Mit is mondtál, mi a középső neved? – szúrta közbe.

- Charlotte – adtam választ.

- De Chert mondtál. A Cheryl-t becézik úgy, nem? – okoskodott valamelyik.

- De, csak a munkatársam Chernek hívott, mert az sokkal jobban tetszett neki. Ha tetszik neki, akkor mondja csak..

- Na, mindegy. Akkor Cher, te ott állsz a lépcsőnél, vársz rám. Igen, ki van írva, de mi van, ha nem mindenki tudja, hogy ki, hol, mikor. Felmész, és lenyomod a számokat. Adom a listát holnapra – darálta Dido.

- Kapom? És ti döntitek el? – érdeklődtem látszólag kedvesen.
- Persze, Ed nem mondta, hogy ez a mi feladatunk? A fiúknak is mi csináljuk – kezdte magyarázni.

- És ha nem tetszik? Vagy nem ismerem? Vagy nem akarom? Vagy nem tudom kiénekelni rendesen? Vagy túl mély? – zúdítottam rá.

Krákogott egyet, és kijelentette, hogy halaszthatatlan megbeszélnivalója van, a fiúk énekeljék fel a dalokat, és a kezembe nyomva egy lapot kirohant a teremből.

Én kifújtam magamat, és bíztattam a fiúkat a danolásra. A lista a következő számokból állt:

*

Mire az összes számot felénekelték és poénkodtak, beszélgettek közben már egy és háromnegyed órája ültünk bent. Én kínomban mászkáltam, és le-lefeküdtem ide-oda. A számokat élvezettel hallgattam, amit ismertem, az néhol énekeltem is. De közben, amikor a beszédjüket és minden egyebet, felállást, táncot, lépéseket gyakorolták, akkor kínlódtam igazán.

Még nevetni sem tudtam rajtuk, mert nagyon fáradt voltam, a fejem és az oldalam sajgott és teljesen ki voltam készülve. A következő percben Dido törte ránk az ajtót, majdnem szó szerint. Kicsit beleremegett a keret is.
- Nem jó poén – szólaltam fel sértetten a fiúk nevetését hallva, és visszalógattam a fejemet a karfáról lefelé. Éreztem a vér száguldozását a fejemben, miközben ráztam a testrészem. Vicces volt, így elmosolyodtam, de inkább csukott szemmel hallgattam.
- Cher, gyere, beszélnünk kell a listádról. Azaz nem velem, hanem velem és a többiekkel. Josh, Dan, Jon és Sandy is ott lesznek, majd velük is egyeztetned kell a számokkal kapcsolatban. Hol, mit igényelsz, mikor, mennyit és kottákat is adhatnál nekik, meg együtt is kell próbálntok. Egy ilyen hiba nem megengedett a koncerten. Főleg egy nagyszabású koncerten, mint ez. Na, nyomás – parancsolt ki. Nyűglődve szedtem össze magamat és kivánszorogtam egy halványat intve.

- Köszönj el, higgy nekem, innen már haza mész – rontotta el még jobban a kedvemet.

- Aggr – morogtam, és szorosan megöleltem az első kezem ügyébe kerülő lényt, aki Lou volt. Ő visszaölelt, és sok szerencsét majd az arcomra pillantva kitartást kívánt és két puszival fűszerezte meg a dolgot. A többiektől is elköszöntem hasonló módokon.
- Holnap a próbán – köszöntek el.

- A-a, holnap meló. Duplaműszak, nekem csak este jó.

- Ahhoz a fiúk nem kellenek, majd máskor találkoztok. Gyere, a fiúk várnak rád – rángatott ki szó szerint.
- Hola – intettem egy utolsót és a fiúk nevetésének visszhangjaként elmosolyodtam.

___________________________

* Bocs a TMH feliratért, de ezt választottam a számlistának, ne kelljen már újat csinálnom és  ez a kép jól néz ki.

12. Rész - Jó reggelt, szupersztár!

Szőkeségem lassan elengedett majd mellém feküdve egy utolsó puszit nyomott a számra, és egymást átölelve aludtunk el.

Reggel ismételten egyedül ébredtem a szobában, de nem igazán méltattam a részleteket figyelemre, viszont ami beégett az agyamba, az az ágy lába, amelyet sikeresen megismertem. Azaz megismerhetett a lábujjam, de nem örült a találkozásnak

Lefelé  indultam, de előtte visszavettem a ruhákat, amik az ágy szélén voltak, amiket viseltem tegnap is.

Senki nem volt ott, ami érthető, csak reggeli kilenc múlt, de akkor merre lehet Niall?

Kérdésemre a választ a konyha rejtette, ahová magam is bemerészkedtem.

- Kapok én is? – bűvöltem a szendvicsét, ami talán négyemeletes lehetett. Hangosan megkordult a gyomrom. Niall a fél szendvicsét nekem adta, amit se perc alatt benyomtam, így csináltunk még egyet és azt is elfeleztük.

- Ma próba. Végre énekelsz nekünk. Amúgy hogy vagy? – kérdezte aranyosan csillogó kék szemekkel.

- Megvagyok. Bár az oldalam még kicsit fáj – ismertettem helyzetemet.

- Aha – bólogatott, de közben már a telefonját kapta ki a zsebéből, mert hangosan üvöltve jelzett neki.

- Hallo – szólt bele.

- Igen. Megyünk, persze. Megyünk. Igen. Keltem. Persze. Jön. Nem? De. Szia, Paul – fejezte be Niall a konferenciabeszélgetést.

- Na, gyere, felkeltjük őket – vigyorgott rám aljasan.

- Lépjünk – nevettem el magam halkan.

Odafent először Zayn szobájába indultunk. Én leváltam, Niall pedig a következő szobába, azaz egyel fentebb ment.

- Te kit költesz? – kérdeztem.

- Harry – mosolygott édesen.

- Hajrá.

- Neked is – szólt vissza.

Halkan beléptem az ajtaján, szerencsére nyitva volt. Az ajtó becsukása után megtorpantam, mert Zayn csak egy alsóban feküdt az ágyában takaró nélkül. Nyeltem egy nagyot, és megengedtem magamnak pár pillanat bámészkodást. Megborzongtam a gondolataimtól, és inkább a feladatomra koncentráltam.

- What’s Happenin’ Zayn? – ugrottam rá visítva.

Ő morgott egyet és megfordult. A lendületéből én is kaptam, így beestem mellé. Éppen szemben feküdtünk egymással.

- Zaayn – suttogtam az arcába. – Keljél már fel! – ordítottam rá egy újabb morgás után.

- Mi a f*sz van? – ugrott fel. Én nevetve eldőltem, és hallgattam a sikítozást fentről.

- Álmos vagyok – nyafogott, és vissza akart feküdni. Én azzal a lendülettel alá vetettem magam és ő pedig rám dőlt.

- Jó reggelt szupersztár. Az élet nem áll meg egy kis éjszakázástól, próba lesz, fel kell kelni – magyaráztam neki viszonylag csöndesen, nyugodt hangon.

- Menjél haza – küldött el kedvesen.

- Buu – adtam hangot a nemtetszésemnek és eldöntöttem, hogy ha máshogy nem megy, erővel keltem ki az ágyból.

Elkezdtem lökdösni, le magamról. Célját elérve taszítottam a lábammal rajta egy utolsót, mire leborult a földre és nem túl kecsesen elterült.

Egy káromkodássorozattal felült és rám nézett. Én csak egy bájos vigyort dobtam felé, és felhúztam a földről.

- Jó reggelt, ismét – nevettem rá.

- Alyson! – kezdett kiabálni, én azonban hárítottam, és villámgyors mozdulatokkal kisprinteltem a szobából, miközben odaszóltam neki:

- Próba lesz, siess!

Ő csak mondta a magáét, de reményeim szerinte felfogta, hogy mi a teendője.

Felcsörtettem a másodikra, és szétnéztem. Louis szobájából dulakodás hangja hallatszottak. Kicsit rémülten mentem be, de a látvány nevetésre késztetett.

Niall és Lou fetrengtek a földön és pankrációt idéző mozdulatokkal birkóztak. Harry egy szál gatyában egy kispárnával drukkolt, ugrálva és magas hangon kiáltozott.

- Hajrá egyik, győzzön a másik! Boo Bear, nálad az előny. De, az Ír manó feltornázza magát. Szeretlek Louis! – sipította és rávetette magát Louisra. Én lerogytam az ajtó mellé, és ott folytattam a vihogást. Már hárman birkóztak és a párnát is bevetették.

- Mi ez az irdatlan zaj? – nyitott be Liam. Kifejezéstelen arccal nyugtázta a történéseket és utat adott a felöltözött és kész állapotban lévő Zaynnek.

- Még visszakapod – kacsintott rám egy cinkos vigyorral, és továbbállt.

-  Fiúk, idő lesz – állt melléjük. Megkapta Niall karját és gyengédnek nem nevezhető módon kirántotta legalulról.

Lassan felkászálódtak és mindenki a szobájába vette az irányt. Kivéve engem és Zaynt. Zayn egy gyors reggelit csinált én pedig Liammel tartottam, mert kint – ismét – lehűlt az idő. London..

Felkapkodtam a kiválasztott fekete koptatott nadrágot és sárga pólónak nevezett valamit. Amint megláttam, hogy hogyan is áll rajtam, úgy döntöttem aláveszek egy fehér pólót, mert túl sokat mutatott az én ízlésemnek. Aztán mindent átvariáltam, és a fehér pólóhoz vettem fel egy fekete bőrmellényt. Kicsit rockeres hatása lett a szettemnek, ezt a benyomást erősítettem a magas sarkú fekete szandállal és ezüst karkötőimmel, amik csilingelve ütődtek egymáshoz minden mozdulatomra.

Nem tudtam, hogy mennyire hideg is az a hideg, így egy bő kapucnis pulcsit csórtam Liam ruhatárából és azzal a kezemben indultam a táskámért. Végül Niall szobájában leltem rá, és beledobálva apróságaimat, szoktam a cipő magas sarkát. Kicsit mászkáltam benne, egy-egy lépéseket téve, de egyre jobban ment. Alapból tornacipőt vagy balerinacipőt hordok, magas sarkút alig-alig. Miután a ruháim is a táskában landoltak, amit most áldottam a tágasságáért, lefelé irányítottam az utamat.

11. Rész - Mit szívtam?!

- Mit csináltál vele? – üvöltött Zayn valakivel. A végét már nem hallottam, mert a nyugtató sötétség ölelt körül.

Mikor felébredtem, egy szobában feküdtem. Kellemes Niall illat volt odabent, mélyet lélegeztem be a párnából, így már biztosra be tudtam azonosítani a szoba tulajdonosát. Egy hatalmas sóhaj után felálltam.

Hirtelen mozdulatomtól megszédültem, és eszembe jutott az este. Mi történhetett? Bementem Liam-hoz, a fürdőben felöltöztem, de ennyi. Hova mentem? Miért vagyok itt? Mennyi az idő? – cikáztak kérdéseim. Az utolsót megválaszoltam egy gyors pillantással a telefonomra. Hajnali három. Hogy nekem mindig háromkor kell fenn lennem..

Kisétáltam a szobából, le a nappaliba, mivel máshonnan nem jöttek hangok. Lehet, hogy aludtak, de gondoltam lenézek, ha már arra megyek. 

Mindenki lent ült, és halkan beszélgettek egy szőke lánnyal. Inkább fehér haja volt, de jól állt neki. Ismerős volt a Little Mix nevű zenekarból, de nem ismertem őket, csak munkatársam plakátjairól tudtam, ki ő.

- Hello – köszöntem halkan.

Visszaköszöntek, de feltűnt, hogy mégsem teljes a létszám.

- Liam? – kérdeztem rá a hiányzó fiúra.

- Fent van, alszik. Ami azt illeti, neked is aludnod kéne – nézett rám Niall.

- Felébredtem. Mi volt este?

- Nem emlékszel – állapította meg a lány. – Amúgy Perrie vagyok.

- Alyson. Na?

- Hát, történt egy kis baleset. Ő – itt a lányra nézett egész idegesen – Liammal akart valamit csinálni, és ezért Sophie cuccai közé csempészett valami drogot, ami a levegőben volt, és mivel belélegeztétek mindketten, eléggé kiütött titeket. Csak máshogy – rándult meg Zayn arca a végén.

- Te most akkor bedrogoztál engem? És Liam-et? Normális vagy te? – indultam felé. Hátrahúzódott a székében, de tenni nem tett semmit, csak lehajtotta a fejét.

- Tulajdonképpen ki is vagy te? – néztem rá idegbetegen.

- Mondtam, Perrie.

Erre egy elfojtott káromkodással válaszoltam, és lerogytam egy fotelbe.

- Már nem azért mondom, de te mentél be oda. Ha kint maradsz, nem lett volna semmi bajod – szólalt meg. Bár ne tette volna.

- Itt nem csak rólam van szó, nem érted? – üvöltöttem. – Eszednél vagy te? Úgy beadni drogokat, hogy azt se tudod, milyen következményei vannak? Gondoljál már bele, Liamról kiderítik, mert ezek mindent megtudnak, és akkor neki vége, mert átírják minden szarra, de az nem igazán érdekli őket, hogy mi hogy volt, hiába. És azt nem mossa le magáról könnyen - teljesen összezavarodtam és hirtelen felindulásból csak mondtam ki a szavakat, nem tudtam, hogy értelmesek-e, vagyis megérti-e őket a célszemély.

- De.. – kezdte, de nem tudott mit mondani. Belegondolt.

- Mi ez az üvöltözés? – jött ki Liam.

- Bocs, nem akartam zavarni, menj vissza nyugodtan – mosolyogtam rá.

- Ja, majd vissza is megyek. Mi van itt? Mi volt itt? – kérdezte, én pedig idegesen rávágtam a fotel karfájára.

- Gyere, ülj csak le – adtam át helyemet neki, mert elég ingatagon állt.

- Köszi – mosolygott rám, és elfoglalta a felkínált helyet.

- Szóval.. – kezdték, és elregéltek neki mindent.

- Te megcsókoltál? – ragadta ki a részletet, és száját elhúzva meredt Perrie-re.

- Bunkó – motyogta, és sértetten kirohant a házból.

Majdnem utána szóltam valami nem túl szépet, de idejében sikerült visszatartanom.

- Hát, ez kész – törtem meg a csendet.

- Hát, ez az – helyeselt Liam.

- Na, akkor alszunk még ma? – tette fel a kérdését Hazza.

A többiek beleegyeztek, és felvonultunk a szobákba, mint egy igazi csürhe. Én előtte még kilógtam a konyhába, ittam egy keveset, csak vízhez volt kedvem, így engedtem a csapból. Ír szőkeségünk evett valamit. Közelebb mentem hozzá.

- Hogy tudsz te hajnali háromkor hamburgert enni? – kérdeztem alaposabb szemrevételezés után.

- Úgy, hogy csak ez maradt – adott választ szomorúan.

Benéztem a hűtőbe, és rávetettem magam egy doboz jégkrémre.

- Szabad? – kérdeztem.

- Persze – vigyorgott rám. – És még te beszélsz – tette hozzá, ahogy belekanalaztam a jégkrémbe.

Elnevettük magunkat és húsz perccel később közös megbeszélés alapján befáradtunk a szobájába.

Adott egy pólót, amit egy gyors fürdő után felvettem, és bementem a szobába. Ő kiment fürdeni, én pedig befeküdtem a puha ágyba és félig betakarózva pihentem. Rám fért azért a kórházas kaland és a kis közjáték után..

- Nekem is adsz, vagy a tiéd marad? – kérdezte, miután visszatért a szobába. A takaróra gondolt.

- Szerezz magadnak – vigyorogtam rá, és visszaejtettem a fejemet a párnára.

Ő az ágyra ugrott, azon belül rám, és csikizni kezdett. Halkan felkuncogtam, és kapálóztam, hogy hagyja abba. Ő egy hirtelen mozdulattal kirántotta a takarót alólam és rólam is egy, én pedig majdnem lezúgtam az ágyról. Elkapott, és visszarántott. Ekkor már szinte rajtam feküdt. Felnéztem a gyönyörűén csillogó kék szemekbe, és teljesen elvesztem bennük.

Akkor tértem magamhoz, amikor ajkait a számhoz nyomta. Elkezdett csókolni, gyengéden, és puhán, kevésbé vadul, mint Zayn tette. Lassan és hosszasan merültünk el a csókunkban, amit folyamatosan mélyítettünk el. A gyomrom megremegett, majd én magam is, a gerincemen végigfutó borzongás jóvoltából. Erre Niall belemosolygott a csókunkba, és végigsimított az oldalamon.

A lélegzetem elállt az érintésétől, így sajnos muszáj voltam elszakítani ajkainkat egymástól, és levegőért kapnom. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, amiért nem csókolt tovább, de szíve heves dobogásának érzése szörnyen boldoggá tett. Szőkeségem lassan elengedett majd mellém feküdve egy utolsó puszit nyomott a számra, és egymást átölelve aludtunk el.