18. Rész - A vallomás

Tíz perccel később az ölemben feküdt egy dal, és a fejemben a dallam ütemei kergették egymást, mintha valaki ismétlésre kapcsolta volna őket.

Csak éberen ültem az ágyon, és töprengtem. Mi lesz most velem? A kérdésre a választ nem tudtam, és egyszerűen nem voltam felkészülve ilyen váltásra az életemben. Nem elég, hogy hirtelen Ed Sheeran és a One Direction tagjai váltak úgymond barátaimmá, hirtelen közelebb kerültem az álmomhoz. A zenéhez.

De most. Csak ülök itt, és semmit nem teszek annak érdekében, hogy befussak, és tényleg megérje ez az őrült hajtás. Lassan ténylegesen ráeszméltem, hogy attól, hogy Ad meghalt, a világ nem áll meg. A fájdalmam megmarad, talán ha igaz, az idő enyhíti a mértékét, de ezzel nem törődhettem.

A legjobban én magam döbbentem meg azon, hogy felkaptam magamra a kezem ügyébe kerülő első ruhadarabokat, amiket a fiúk készítettek az egyik székre, és elindultam lefelé. A táskámba bezsúfoltam a dolgaimat, és most azt szorongattam. Belépve a nagy elhatározásom megingott, és úgy éreztem bárcsak bent lehetnék a szobában egyedül a mindent felőrlő gyötrelmemmel.

Már késő volt. Mindenki felém fordult és csodálkozva néztek rám.

- Hogy vagy? – érdeklődött Zayn.

- Nem tudom – feleltem teljesen őszintén. – Nem akartunk énekelni? – kérdeztem még bátortalanul. Reméltem, hogy beválik a módszer, és az éneklés kiűzi a nem oda illő gondolatokat a fejemből.

- De, persze, szólok a többieknek, jó? – hebegte Zayn. Én csak bólintottam.

Elfoglaltam egy fotelt és próbáltam semleges arckifejezést magamra ölteni. Az érzelmeimmel belül ugyan ezt műveltem.

- Akarsz beszélgetni? – kérdezte Niall kedvesen.
Nagyra értékeltem az erőfeszítését és beleegyezően bólintottam. Legkézenfekvőbb témának a koncert látszott, és szerencsére rendesen bele is merültünk a részletekbe. Én ugyan néhány alkalommal adtam hangot véleményemnek, de ők már ezt is jó jelnek vették. Mint ahogy én is.

Fél óra múlva a kocsi kigördült az főútra, benne velünk. Csendben ültünk és csak meredtünk magunk elé. A kínos csend rossz hatással volt megtépázott idegeimre így beszélgetést kezdeményeztem. A sok hallgatás sem tett jót hangszalagjaimnak ezért rekedtes Darth Wader hangon szólaltam fel, ami egy halvány mosolyra késztetett.

Valami könnyed témával terveztem elütni az időt, de helyette inkább csak ennyi jött ki a számon:

- Én úgy szeretlek titeket.

A hangom közben elcsuklott. Majdnem elsírtam magamat újra, de akkor nem engedhettem meg, mert egy újabb kirohanást követően biztosan visszazuhannék előző állapotomba ahol a domináló tényező egy hely volt, ahol nyugodtan sírhattam. Ezt pedig természetesen nem akartam.

A fiúk halvány mosolyokat vetettek rám, és viszonozták bejelentésemet. Harry viszont bővebben kifejtette nézeteit.

- Én nem tudom, hogy most mit vársz tőlünk. Alig ismerünk néhány napja, de te rögtön azt gondolod, hogy téged mindenki csak szeret. Abba nem gondoltál még bele, hogy csak felforgatod az életünket. Hogy útban vagy, és szítod a társaságot egymás ellen. Ez eddig még semmilyen dolog nem fogott ki rajtunk, mindent megoldottunk, de most teljesen összekuszáltál mindent, és ez kibírhatatlan. Tényleg, Alyson, mit vársz? – szegezte nekem durva kérdését emelt hangerővel. Én értetlenül fúrtam tekintetemet a szemeibe, de onnan csak az utálatot tudtam kiolvasni.

- He? – nyögtem ki nem túl nagy intelligencia hányadosra utalva ezzel.

- Csak annyi van, hogy nem mindenki lát itt szívesen. A legjobb az lenne, ha lelépnél innen és végre leszállnál rólunk – vetette még oda.

Ez már sok volt. A kocsi épp lefékezett és még magamat is megdöbbentő sebességgel robbantam ki az autóból. Nem tudtam, hogy merre menjek, vagy mit tegyek. De Harry szavai kegyetlenül fájtak. Egyszerűen őrült rohanásba kezdtem, az ellenkező irányba, mint amerről jöttem.
- Cher, várj! – hallottam valaki hangját magam mögül. Nem érdekelt, oda sem néztem. Biztosan minden fiú ezt gondolja rólam, csak nem akartak megbántani ilyen hamar a kiakadásom után. Szánalmas vagyok, hogy ezt eddig nem vettem észre.

Csak rohantam előre, és egy éles jobb kanyar után pár méternyi távolságra az úttól beálltam egy kitüremkedő falrész takarásába. Üldözőm azonban résen volt és megtalált. A mogyoróbarna szemek fürkészték az arcomat, és alig bírtam megállni, hogy viszonozzam pillantását. De azt már nem. Ha tényleg így gondolják..

- Én.. Elmagyarázhatom – kezdett bele monológjába. Egy esélyt adtam neki, ha elszúrja, vége. – Harry nem gondolta komolyan. Ő is kiakadt, de tényleg nem úgy gondolta. Azaz lehet, hogy úgy gondolta, de csak mindenféle hülyeséget hordott össze. Ne vedd magadra, csak értelmetlenségeket mond, engem is hülyézett már le – próbálta oldani a hangulatomat.

Sikertelenül.

- Szerintem a legjobb az lesz, ha én elmegyek.

- Nem! – emelte fel a hangját. Majd lentebb vette a hangerőt, mert néhány arra járó ember felénk fordult. – Nem mehetsz el, Cher.

- Miért? Mondj egy jó okot.

- Mert.. Egyszerűen nem.

- Nem nyert – feleltem.

- De.. Koncerted lesz – hozakodott elő ezzel.

- Nem érdekel. Szia, Zayn – köszöntem el, és elindultam előre lassú, megfontolt léptekkel.

- Cher! Szeretlek! – kiáltotta utánam. Én megtorpantam a döbbenettől, és nem tudtam mit reagálni.