*Visszaemlékezés előfordulhat*
Halk vihogásba kezdtem, ami nagyon hisztérikusan hangozhatott, és lassan kitört belőlem a sírás. Pedig azt hittem, minden könnyemet kisírtam magamból előző este.
A többiek is beértek, és leállították Zaynt, majd kivitték valahová.
Niall elindult felém, bátortalanul, de én nem akartam, hogy odajöjjön hozzám. Senkit nem akartam a közelemben látni.
- Menj ki! Tűnj innen! - kiáltottam könnyeim közt Niallra. Ő megértő arckifejezéssel kihátrált a szobából, és bevágta az ajtót.
Istenem, milyen rég is volt, de mégis, mintha most történne meg ismét. Úgy látszik, asz ajtócsapkodás bevett dolog nála..
- Várj, mi a baj? – szóltam utána.
- Nincs semmi baj, nem fogod fel? – ordított rám, amitől megdermedtem, és a félelem hullámai öntöttek el.
A félelem dühvé változott, és visszaordítottam neki.
- Most ez komoly? Kijövök, megkérdezem, hogy mi bajod, erre te ordítasz velem? Mi a bajod, mi?!
- Hogy mi a bajom?! – üvöltötte, és közelebb lépett hozzám. Alig maradt köztünk távolság. Azt sem vettem észre, hogy a zene elhalt, és valakik felfelé sietnek a lépcsőn. Egy ideje már fent állhattak, de erre mozgásba lendültek.
- Nyugodj le – szólalt meg Zayn nagyon nyugodt hangon és arrébb lökte a szöszit.- Még te – kezdett ordítani, de mikor a többiek is elindultak, fogta magát és kiviharzott a házból. Az ajtót magára vágta, de úgy, hogy néhány csavar kiesett, és az ajtó zuhanni kezdett előre. Pontosan felém és Zayn felé.
Most szinte ugyan ez történt. Niall ránk csapta az ajtót, csak akkor Zayn és máshogy álltunk egymáshoz. Most ő vette fel Niall szerepét, kivéve az ajtócsapkodást, mert az Niallt illette.
Szaggatottan kifújtam a levegőt. A szobában csak Liam volt, aki Zayn kiterelése után bejött, hogy rám nézzen, úgy látszik, tényleg értett az orvosi dolgokhoz. Leszedte a köteleket, én pedig remegve összehúztam magam. Rám terített egy takarót.
- Nem akarsz kimenni innen? - suttogta.
De, nagyon is ki akartam menni onnan. Minden vágyam egy csendes nyugodt szoba volt, de megszólalni nem maradt erőm. Csak folytak a könnyeim az arcomon, ám hangosan nem akartam zokogni.
Utáltam magam azért, amit tettem. Hogy elzavartam Niallt, hogy gyenge voltam, mindenki előtt, és ismét sírtam, mindenki előtt. Utáltam gyengeséget érezni, szerettem, ha az erős, független nőt látják bennem, aki minden problémával megbirkózik, és akinek nem kell pszichológushoz járnia minden szombat délután, és vészhelyzetenként bármikor máskor.
- Jól van, átmegyünk - nézett rám Liam a hosszas hallgatásom után.
Fel akart állítani, de egyszerűen nem bírtam megállni a lábamon, összecsuklottam, és muszáj volt felemelnie. Így vitt a szobámba, de sehol nem volt senki. Szerencsére.
- Köszönöm - suttogtam Lou felé, aki letette a gőzölgő poharat a szekrényre, majd megsimogatta az arcomat, és otthagyott az örvénylő gondolataimmal. Valakivel beszélnem kellett. Ha nem adom ki magamból, annak csak rossz következményei lehetnek.
Valamikor a nagy aggodalmam és félelmeim közepette elalhattam, mert rémálmaimból riadtam fel.
Lementem a konyhába egy kis teáért, mert az előző adagot már megittam korábban.
A lépcső még mindig gondot okozott, késő este felé járt az idő, nagyon sötét volt. Valamikor, út közben meghallottam, hogy zúg a tv a nappaliban, így megtorpantam hallgatózni, hogy vajon ki ücsörög odalent, de nem hallottam meg a hangokból.
Benéztem, és Niallt láttam ott ülni a kanapén, karikás szemekkel, arcát a kanapé karfáján pihentetve csukott szemmel. Lehet, hogy elaludt.
- Niall - suttogtam neki, és megsimogattam az arcát. - Kelj fel.
- Hm - morgott.
- Gyere, felviszlek - fogtam meg a karját, és elkezdtem húzni felfelé. Hozzá közelebb hajolva megcsapott az alkohol szaga.
Rángattam egy ideig, mire teljesen magához tért, és felvihettem a szobába. Teljes testkarbantartó folyamat volt ez, minden izmomat megmozgatta ez a ráncigálás felfelé, lépcsőn.
- Alyson, maradj itt - kért odafent.
- Minek? - dörrentem rá. Semmi kedvem nem volt mellette maradni tovább.
- Mert. El akarom magyarázni. És bocsánatot akarok kérni.
- Bocsánatkérés elfogadva, de nem maradok itt - alkudoztam.
- Persze, majd el is hiszem. Maradj kérlek - kérlelt.
Lassan sikerült meggyőznie, hogy maradok, amíg elmagyarázza a dolgokat. Belefogott a nagy semmi magyarázásába, majd bocsánatot kért, és újra, és újra. Amikor már teljesen őszintén fogadtam el, akkor sem tágított, és majdnem ordítottam vele, hogy fogja be. Aztán elhallgatott, és lehúzott maga mellé. Az álmosság nyert, és teljes mértékben kiütött.
Mellette ért a hajnal.
- Te.. Itt.. Én - makogott reggel. Én vigyorogva kisétáltam a szobájából, és készülődni kezdtem.
- Szia, apa - vettem fel a telefont.
- Szia kicsim. Holnapra minden tökéletes lesz, addig még ott tudnál maradni? - érdeklődött kedvesen.
- Persze, jól megvagyok - erőltettem egy kis jókedvet a hangomba. Neki ennyi elég is volt, és elköszönve letette a telefont. Egy "ez egy hosszú nap lesz" sóhajjal leültem pár pillanatra, majd munkába készülődtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése