6. Rész - Kórház

Egy hangos kiáltást követően nem emlékszek másra, csak a sötétségre és a szúró, égető fájdalomra, amit nem tudtam kivenni, hogy honnan jött, mert mindenhonnan éreztem.

Felébredtem közben néhányszor, de alig csak pár pillanatra. Egyszer, mikor valami hideg ért az arcomhoz, mint később kiderült, víz volt az. Aztán, amikor feltettek a kórházi ágyba.

Még néhány pillanatban ugyan magamhoz tértem, de úgy igazán kevés dolog ragadta meg a figyelmemet. Amikor az ajtó ránk zuhant, és azt leemelték rólunk felnéztem, de a fájdalomtól alig láttam, szinte csak foltokat. Amit viszont biztosra vettem, hogy mellettem egy szőke alak térdelt, aki így visszagondolva biztosan Niall volt.

A gondolataim már rendben voltak, de valami búgás rengette meg szerintem megtörhetetlen gondolatmenetem. Amint felfigyeltem rá, észleltem, hogy valakik beléptek a terembe. És beszélgetésbe kezdtek. Lassan kinyitottam a szemeimet, de a fény nagyon erős volt, így gyorsan visszacsuktam őket. Pár pillanat múlva sikerrel jártam, és szétnéztem ott, ahol voltam. Ez az ott valahogy határozottan kórteremnek tűnt, így nyugtáztam, hogy a kórházban vagyok. Ahol elég keserű a kávé, de mindegy. Ilyen gondolatokkal valahogy éreztem, hogy nincs minden rendben velem.

Mind az öt fiú, és Ed is bent volt. Legnagyobb megdöbbenésemre Dido is belépett. Egyetlen női társam besétált az ágy mellé. Niall lehajtott fejjel ült a sarokban az ágy mellett. Zayn egy széken foglalt helyet a másik oldalamon, szemben velem pedig a fiúk fetrengtek szétszórtan különös csöndben. Amióta ismertem őket, semmi nem tartotta vissza őket az őrült viselkedéstől, nevetéstől és hülyéskedéstől. Hosszú ismertségünk ugyan csak néhány napra korlátozódott, mindig valami őrültséget csináltak, ha csak volt rá lehetőségük.

- Jól vagy? – kérdezte Zayn halkan. A többiek felkapták a fejüket, én meg csak babráltam a takaró szélét, és lesütött szemmel válaszoltam, a sok alvástól még rekedtes hangon.

- Persze. Te? – néztem fel a csillogó barna szemekbe. Azért annyira nem voltam jól, a fejem hasogatott, és kicsit szédültem.

- Simán, a nagyobb részt te kaptad, hiába rántottalak odébb – mondta lesütött szemekkel, és úgy látszott, tényleg bánja.

- Nem tehetsz róla – közöltem a tényt. – Kaphatok kávét? – kérdeztem meg.

Lou csendben felkelt és felém nyújtotta a kávés poharat, ami ugyan kihűlt, de nagyon kedves gesztus volt tőlük.

- Koffeinfüggő – motyogta mosolyogva Liam. Válaszul rávigyorogtam és ittam a kávémat. A telefonom hangosan üvölteni kezdte a Rise-t én meg kinyúltam érte az asztalra.

- Hol vagy kicsim? – hallottam anya aggodalmas hangját a vonal túloldaláról.

- Hányasban vagyunk?

- 237 – súgta meg Hazz.

- A kétszázharminchetesben – vágtam rá, és lelkiekben készülődni kezdtem a kitörésre.

- Mi? Itt vagy a kórházban? Mi a baj? Mi lett veled kicsim? – sikongatta anyu, én meg eltartottam a fülemtől a telefont.

- Nyugi, csak rám dőlt egy ajtó.

Döbbent csend következett, majd anya hitetlen felcsendülő hangja ütötte meg a fülemet, pár oktávval magasabban az átlagosnál.

- Hogy mit csináltál? Vagyis, hogyan is történt meg ez? - kérte számon rajtam. Fogadni mernék, hogy a két szemöldökét összehúzta és épp mélyen töprengett azon, hogy mibe is keveredtem.

- Majd később elmesélem, de nyugodj meg, nincs semmi komoly, de nem tudom, mikor mehetek. Most vannak nálam, úgyhogy leteszem. Szia, majd találkozunk.

- Szia, vigyázz magadra – köszönt el.

- Oké, te is.

- Anyukád? – kérdezte mosolyogva Zayn. Én csak bólintottam, és írtam egy lényegre törő sms-t Ad-nek, amiben közöltem a helyzetemet. A telefont letéve kezdődött az őrület.

- Jól vagy, tényleg? Halasszunk a koncerten, vagy két hét elég felkészülni teljesen? Ó, Istenem, ne legyetek már ennyire állatok, legközelebb azért figyeljetek oda – szidta a fiúkat Dido.

- Hagyd őket, én voltam – védtem őket.

- Te csaptad be az ajtót? – döbbent le.

- Nem pontosan, de miattam volt, az nem lényeg, hogy ki csapta be. Hagyjuk inkább, és beszéljük meg a teendőket.

- Hát, rendben. Még egy ilyen, és szólok Paulnak – fenyegetőzött még.

- Nyugi Dido, most nem terroristának jöttél - szólt közbe Ed.

Ezen jót mosolyogtam, mert nevetni még fájt, de megdöbbentem, hogy Ed is bent van. Lehet, hogy láttam korábban is, de teljesen elvonták a figyelmemet róla.

A többiek nevettek, és Niall észrevétlenül felállt mellém.

- Kösz – tátogta némán, és szomorúan pislantott felém. Lehúztam a fejét, és belesuttogtam a fülébe, mert nem akartam mindenki füle hallatára beszélni erről. Legalábbis erről győzködtem magamat, ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy a fejéhez és hajához nyúlkálhattam, dehogyis.

- Mindegy, ne emészd magad miatta. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen.

- Ajj tényleg sajnálom. És tényleg köszönöm – suttogta most a fülembe. Én mosolyogtam, és inkább figyeltem a többieket.

Zayn fürkésző tekintettel méregetett, de inkább megráztam a fejemet. Dido nagyon kedves volt, hozzám alakította a programokat, a próbákat, az összes megbeszélést, és jobbulást is kívánt sietős távozása előtt.

Az ajtó kinyílt, és mivel nem számítottunk senkire, megdöbbenve néztünk oda.

- Anya – szólaltam meg meglepődve.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy nem jövök ide?

- Ahh, mindegy. Szóval, fiúk, ő itt anya – mutattam be anyát.

- Mariana Parker – mutatkozott be ő is.

A fiúk eldarálták a nevüket, anya pedig megkérte őket, hogy tegezzék. A nővér odagurította az ágyam mellé, és szólt, hogy hívjuk, ha anya megy vissza.

- És, hány évesek is vagytok? – érdeklődött. – Téged tudlak – tette hozzá, és rámosolygott Ed-re.

- 20, 19, 22, 20, 20 – soroltam, végignézve a fiúkon, kezdve Nialltól, át Harryn, Lou-n, Liam-en egészen Zayn-ig. Anya őt nézte meg a legjobban, de nem szólt egy szót sem.

Még néhány dologról beszélgettünk, főleg mi ketten, de anya megígérte, hogy késő este bejön, mivel holnap reggel mehetek haza, de vissza kell jönnöm pár ellenőrzésre.

Miután kiment, egy kis ideig csönd volt.

- Niall, azért nem kell ennyire letörni, egyél egy kicsit – nógatta Liam az ír szőkeséget, ami elég megdöbbentő látvány lehetett. Ellépett az ablaktól, és evett egy keveset, de olyan kedvtelenül, hogy ránézni is rossz volt. Magához képest is borzasztó volt ahogy épp néhány falatot rágcsált szenvedések közepette.

- Anyukáddal mi lett? – kérdezte félénken Lou.

- Autóbaleset – feleltem szűkszavúan.

Répás haverom megértően bólintott, és közölte, hogy nagyon szimpi neki anya.