Prológus

Az utcán sétáltam. Mint minden délután, ma is az ismerős környéken haladtam, az utakat róttam, hogy minél hamarabb kiérjek a metróhoz. Ha kések, biztosan elfoglalják a legjobb helyeket, amik szinte a miénk, és akkor én sokkal kevesebb pénzt kaphatok.

Én és az egyik barátom, Adam Bloom, minden délután a metróban zenélünk. Ad a legjobb barátom, kiskorom óta ismerem őt és az anyját a szomszéd panelből. Nagyon jó viszonyt ápolunk, sok időt töltünk együtt és szinte mindent meg tudunk beszélni.

Ő azért zenél, mert szereti csinálni, én viszont azért, mert szükségem van a pénzre. Anyukámmal élek egy kis panelházban, ahol két szoba egy konyha és fürdőszoba található egy elég szegényes környéken, ahol nagy a betörések, rablások száma. Anya nagyon félt a helytől, de nem tud mit tenni, ha többre nem telik. Én persze délelőttönként dolgozom a közeli kávézóban, ahová Adam juttatott be. Ebből és a zenélésből tartom el a házat, és veszek enni magamnak. Mivel anya a kórházban van, nem járhat dolgozni sem az ideiglenes betegsége miatt.

Az út gyorsan eltelt, és még éppen időben érkeztem. Ad még nem volt ott, így egyedül foglaltam el a helyem a földön. A hátamat a falnak vetettem, és behunyt szemmel hallgattam London nyüzsgését. Eme állapot nem tartott sokáig, mivel zenésztársam becsapódott mellém.

Ő dobol, én gitározok és énekelek. Állítólag szép és tiszta hangom van, de sajnos nem tudtam mit kezdeni vele, mert nem minden zenész karrierje indul rögtön sikeresen. Így maradtam hát utcai zenész és kávézóslány, amiért az iskolában sokáig csúfoltak. Sikeres érettségim után nem tudtam továbbtanuláson gondolkodni az anyagi helyzetünk miatt.

Nyár vége volt, és a fülledt melegben sétáló emberek nem szívesen álldogáltak fent az utcán. Lent valamivel jobb idő volt, és az emberek mindjárt jobban érezték magukat. Aki pedig nem ér le a metróhoz, annak fent az utcán marad csak hely, szóval ők megszívják. Aznap mi nyertünk.

Elkezdtem a gitárt, Ad csatlakozott. Nem sokkal később énekelni kezdtem a nyári nagy slágert:

"Feeling my way through the darkness

Guided by a beating heart

I can't tell where the journey will end

But I know where to start

They tell me I'm too young to understand

They say I'm caught up in a dream"

Miközben énekeltem, teljesen beleéltem magam a dalba, a ritmusba és legközelebb arra figyeltem fel, hogy a számnak vége, és egész nagy tapsot kaptunk. Örültünk neki, és a pénzt elnézve vidámabban fogtam bele a soron következő dalba.

Sokrétű a zenei ízlésem, így mindig mást adunk elő, tekintettel arra, hogy az emberek nem ugyan azt szeretik. Mindig mást éneklünk, és mindig van, akit megfogunk vele. Ezzel értük el, hogy nagyobb lett a sikerünk a többieknél. Minket amolyan a zenei életből kiszorult embereknek tartanak, és néha látom, hogy tényleg tetszik nekik a dal. A pénzt nem kell óriási összegekre saccolni, egyszerű és kevés pénzt kapunk, mert azt hiszik, hogy csak elszórakozzuk az összes pénzt, amit keresünk, de én minden apró összegnek örülök.

Később végeztünk, és hazafelé megbeszéltük a mindennapi dolgokat, hogy mi történt velünk abban a két órában, amíg nem találkoztunk, és Ad kedvesen érdeklődött anya hogyléte felől. Miután átrágtuk magunkat szörnyen érdekes témáinkon, sétatársam közölte, hogy meghív egy kávéra. A közeli Starbucks felé vettünk utunkat, ahol valamiféle okból nagy tömeg volt, és sikoltozó lányok őrjöngtek. Akik kint voltak, befelé nyomultak, akik bent voltak pedig nem akartak kijönni. Gondoltuk, hogy hírességek lehetnek a dologban.

- Ember, álljál már arrébb, én kávéért jövök! - üvöltöttem bele a tömegbe.

- Nyugi Aly, majd lenyugodnak lassan - nyugtatott Ad.

- Jajj, hagyd már, nézz csak rájuk. Én betörök! - kiáltottam elkötelezetten, és nekiindultam a tömegnek.

Két kar megkapott és nevetve rángatott vissza. Én is belekezdtem a nevetésbe, így elmaradt a bejutási kíséretem. Itt kezdődött az egyezkedés.

- Öt perc, nem több - pillantottam morcosan Ad felé.

- Legyen tíz. Bár, ahogy elnézem őket, inkább húsz - húzta el a száját.

- Akkor lépünk - borzongtam meg. Nem, nem volt hideg, csak belegondoltam, és egy kávé nem ér húsz percnyi várakozást. Majd iszok a kórházban az automatából. Bár ott keserű és fura az állaga, jobb mint a semmi.

- Nyugi, egy pillanat és jövök - ezzel otthagyott a tömeg szélén.

Idegesen remegtem, mert nagyon látni akartam anyát. Az orvosok szerint hetei vannak hátra, de bármikor bekövetkezhet a halála. Ez az, amitől a legjobban rettegek, és a kávézásba is csak azért mentem bele, hogy legyen valami, ami ébren tart. Hajnali fél hattól talpon vagyok, és már fél hét múlt. Ez az, ami kikészít. Hogy egész nap dolgozok, tudom, hogy nem a semmiért teszem, és hogy anya is támogat, de mégis, ott van bennem az érzés, hogy vele kéne lennem, és egyetlen percet sem vesztegethetek el. A kezembe kaptam farmerom farzsebéből a telefonomat, ami egy érintőképernyős minicsoda volt, és hiába hogy egy éve kaptam, még mindig idegenkedek tőle. Apa állandóan megdob valami méregdrága cuccal, mert ő Amerikában él sikeres filmrendezőként. Nem hogy lejönne, vagy bármi, inkább ad valami drágát, hogy érezzem még rosszabbul magamat miatta.

Ilyen gondolatokkal hívtam fel anyát, és vázoltam a helyzetemet pár szóval. Az enyémet, mivel Ad sehol nem volt. Mikor letettem a telefont, a kávézó vezetője kicsapta az ajtót, és közölte, hogy aki nem vendég, vagy nem szándékozik venni semmit, az álljon az útból, és engedje a vevőket befelé. Na jó, nem így fejezte ki magát, de ez volt a lényeg kulturáltan.

Becsörtettem a kávézóba a kis helyen, amit szorítottak. Az hátsó asztalok egyikénél ült öt fiú. Mellettük napszemüvegek, sapkák, és kávé helyezkedett el. Úgy látszik, így is lebuktak. Ilyen ez a sztárélet. A szőke tag előtt körülbelül négy főre jutó kajaadag állt, amin elcsodálkoztam, de hagytam is, miután láttam, hogy lassan az egészet befalja. Szóval már evett egy ideje.

- Ó, ember, azt hittem megőrülök kint. Köszi - hálálkodtam.

Ad csak rám mosolygott, és a kezembe nyomta a kávéját. Közben a fiúkhoz csapatokban vonultak a lányok, akik sikítottak, vagy vihogtak mint őrült.

- Na, ez kész - szólaltam meg amikor leültünk. Egy lány fülsüketítő vihogással tűrte, hogy fényképezkedjenek együtt.

Bent ittuk meg a kávénkat, anyával beszéltem, és ettől kicsit nyugodtabb lettem. Pár perc engedményt adtam magunknak.Felpillantottam a kávémből és egy fekete hajú fiú éppen engem nézett. Találkozott a tekintetünk, mire az összes fiú felénk fordult. A göndör vigyorogva húzogatta a szemöldökét, a majd' kopasz szomorúan bambult maga elé, a szőke mérgesen pillantgatott  a feketére, és egy összevissza fejű gyerek galambbal a kezében csak mosolygott.

- Lépjünk - ráztam meg a fejemet.

- Ok - kaptam a választ.

Hamar elsiettünk, egy két perces úton át a kórházba értünk. Késő estig voltunk bent, majd mindennapi utam következett. Ad nélkül be a boltba, haza, evés, fürdő, alvás, másnap korai kelés, munka, ebédszünet, munka ismét és irány a metró.

És ez ismétlődött minden egyes nap.

Miután végeztünk egy vörös hajú fiú, aki végig nézett minket, megszólított:

- Alyson Parker?

- Alyson Raven-Parker - egészítettem ki.

- Ed Sheeran - fogtunk kezet. - Válthatnánk pár szót?