7. Rész - Egy baráttal kevesebb..?

Répás haverom megértően bólintott, és közölte, hogy nagyon szimpi neki anya.

Ismét egyedül maradtunk, és az ír szőkeség mozgásba lendült. Lefékezett Zayn előtt, és halkan – de nagyon komolyan bocsánatot kért tőle is.

- Semmi baj, én bocs – mondta, és megölelte Niallt. Szörnyen aranyosak voltak, pár pillanatot kaptak, majd Lou rájuk ugrott egy „Csoportos öleléés!” felkiáltással. Erre már a többiek is beszálltak az ölelésbe és nagyjából megnyugodtak, hogy szent a béke. Én végre fellélegeztem, valahogy fontosabb volt nekem, hogy ők kijöjjenek egymással, mint hogy én rendben vagyok-e.

A következő percben újra nyílt az ajtó, és egyszerűen elegem volt az egészből. Hogy az embernek a kórházban sincsen nyugta. Ezt egészen pontosan addig gondoltam így, amíg be nem lépett a valaki. Adam rontott be, és szinte rám vetette magát. Szorosan megölelt, én pedig viszonoztam a gesztusát.
- Á, ember a frászt hoztad rám. Jöttem, ahogy tudtam, de mi lett veled?
- Hm – kezdtem hümmögni, majd még mindig átölelve őt elnevettem magamat. Lassan elengedtem, ő pedig az ágyam szélére ült és várt a válaszomra. Én hisztérikus röhögőgörcsöt kaptam, és egyszerűen nem bírtam megszólalni.
A fiúk csak bámultak rám, mind a hatan, nagy szemeket meresztve, Ad viszont türelmesen várt, ismerte a helyzetet.
- Na, mi volt? – kérdezte pont Nialltól. Én még mindig röhögtem, de már annyira, hogy csapkodtam a lábamat, az ágyat, és kapkodtam a levegőért miközben a hasam és arcom már szinte görcsölt. Lassan csitult a dolog, de amikor a szöszke felszólalt, újra feltört a nevetésem.
- Hát, csak volt egy kis gond az egyik ajtóval, és hát.. Izé.. Ráborult – nyögte ki.
Azt hiszem a fájdalomcsillapító gyógyszerek ilyen derűs hatást tettek rám.
Én már csak nyugodtan feküdtem, mert nem bírtam nevetni tovább. Adam megsimította az arcomat, és nyilatkozott a szerencsétlenségemről kábé három szóban. Én vigyorogva bólogattam neki, és hirtelen felpillantottam a gyönyörű barna szemekbe, amik fürkészve néztek, ma már másodjára.
- Mennyi az idő? – kérdeztem.
- Három. Hajnali – nyilatkozott a legbátrabb, Liam.
- Hű. És, Ad, nem kéne neked otthon lenned? – kérdeztem.
- Figyelj, anyám nem tudja, simán kilógtam, de nem érdekel..
- Szerintem majd lépj, mielőtt észreveszi és kiakad – tanácsoltam.
- Oké, akkor holnap nem jössz danolni? – kérdezte.
- Hát, nem hiszem. Lehet, hogy kiengednek, de – akadtam el. A délutáni éneklés egy közös pont volt mindkettőnk életében, de most, hogy a banda beállított, mintha valahogy közénk álltak volna. Igaz, hogy így csak a munkámból éltem, de az mindig is elég volt. A plusz pénzt elverni gyűjtöttem, olyan dolgokra, mint ruha vagy smink.
- Akkor én megyek, nem akarok zavarni. Mikor látlak újra?
- Holnap nem, hétvége kilőve, próbálunk végig – idéztem fel a programot. – Hétfőn duplaműszakban megyek, az sem jó, kedden pedig megint hangszerelünk..
- Mindegy – vetette oda és szó nélkül kisétált. Én meghökkenve bámultam utána. Mikor is az ajtóban megtorpant és közölte:
- Ha őket fontosabbnak tartod, mint engem, akkor gondolkozz el a dolgokon. Gondold végig, hogy én mindig veled voltam, mindig számíthattál rám, és gondolj bele. Most nagyon nagy hibát követtél el! – ezzel kilépett az ajtón. Utána csak döbbent csend maradt.
Lassan lehajtottam a fejemet, és halkan csak ennyit mondtam:
- Most menjetek, légyszi.
Niall végigsimított a vállamon, és kiment. A többiek lassan szedték össze magukat és kisétáltak a kórteremből. Zayn letett még egy kávét mellém, és egy zacskót is, amiben sejtésem szerint étel volt. Odahajolt hozzám, mélyen a szemembe nézett.
- Ne maradjak? – kérdezte.
- Ne – ingattam a fejemet még mindig lefelé bámulva, könnyek égették a szememet.
- Rendben, holnap délelőtt bejövünk – köszönt el, és nyomott egy puszit a fejemre. Én  teljesen zavarba jöttem, még levegőt is elfelejtettem venni néhány pillanatig.

Az ajtó becsukódott, és minden fájdalmam, minden csalódottságom, kimerültségem kezdett tombolni bennem. A forró könnyek lassan csorogtak le az arcomon, nedvessé téve útvonaluk pontjait, az államról lecsöppenve a takarót is. Megfogtam, és a fejemre húztam azt, zokogtam egy ideig, aztán a nővérhívó gombot megnyomva reméltem, hogy hamar jönnek.

- De, pillanat és hozok valamit. Hol fáj? – érdeklődött kedvesen.
- Mi történt, kisasszony? – jött be egy kedves fiatal nővér.
- Nem lehetne valami fájdalomcsillapítót..? – kértem.
- De, pillanat és hozok valamit. Hol fáj? – érdeklődött kedvesen.

- A fejem, de az nagyon hasogat. A tarkóm, és a hátam. Na meg a karom.

Azt már nem tettem hozzá, hogy a szívem majd megszakadt, mert ezt nem lehet holmi gyógyszerrel kezelni. Pár percre rá a nővér egy orvossal lépett be. Megvizsgáltak, és megkaptam a gyógyszereket. Lassan álomba merültem a hatásukra. Mély, álomtalan álomba, ahol legalább nem zaklattak Ad szavai, Zayn csókja és Niall viselkedése. Na meg persze a koncert, a próbák, az izgalmak, és az állandó feszültség, ami mindennapjaimat jellemezte. Nagyon jól esett ez az alvás nekem.