17. Rész - Dupla műszak - Tragikus vég

Ez a rész nagyon más stílusú lett, mint az eddigiek, és kicsit hosszabb is. Tetszik ez a stílus? Nem a borongós, hanem a nyelvhasználat? Vagy maradjak a réginél?

Szörnyen fájt. Eleinte azt hittem, nem lehet rosszabb. A fájdalom azonban ügyet sem vetve az én véget nem érő szenvedéseimre tovább fokozódott. Egy idő után már azt sem tudtam, hol vagyok, vagy éppen mikor, de nem is érdekelt. A fájdalom érzete nagy hatással volt rám.

Amikor rádöbbentem, hogy minden valószínűséggel Ad már nincs közöttünk, még tagadtam. Egyszerűen nem akartam elhinni. Ez nem történhetett meg velem. Pont velem, és pont akkor. Minden kezdett rendbe jönni, az életem lassan a helyes útra terelődött. Boldog voltam. De később már teljesen bebizonyosodott előttem, hogy olyan nem létezik, hogy egy ember huzamosabb ideig boldog legyen.

Olyan boldog, hogy bármelyik pillanatban énekelni tudna, vagy körbeölelni a világot. Nem, ilyen csak a mesékben létezik. Az életben, a való és kegyetlen életben nincs tiszta boldogság. Amikor úgy érzed, a csúcson vagy, semmi nem törhet le, akkor érkezik az igazi nagy csapás, ami a földre sodor. Ahonnan indultál, és ahol elkapott a remény. Azonban, minél többször visszaestél, annál kevésbé mersz remélni. Mert olyan nincs, hogy az ember ne kezdjen reménykedni. Ahogy a mondás is tartja, „A remény hal meg utoljára”. És az ember minél magasabbról esett le, annál nagyobb fájdalmat érzett. Bár ez igazán értelemszerű.

A legszívesebben sikítani tudtam volna, de nem volt bennem elég erő, még ahhoz sem, hogy kinyissam a szemem. De mégis mikor csuktam be?

Egy dallam formálódott meg bennem, hegedűkísérettel, dobbal és basszusgitárral. Lassan átadtam magam neki, és hagytam, hadd sodródjak vele és az árral. Akkor már tényleg nem számított az egész.

A már korábban említett remény a fejembe ásta magát, és fel-feltűnt gondolataim között. Mi van, ha ez csak egy rémálom? Ha tényleg csak elaludtam reggel, és ezt álmodom? Vagy még este van. Ez elég helytállónak tűnt. Valami mégis hibádzott az elméletben.

A fájdalom. Az ember nem érez csak úgy olyan fájdalmat, ami ha belé hasít, elakad a lélegzete, és a könnyei elerednek tőle. Amikor őrült zokogásban tör ki, remeg a teste, és nem képes magát kontrollálni. Amikor a halált is könnyebben elviselné, mint ezt a fájdalmat még akár csak egy percig. Egy újabb idegen mondat kúszott aljasan fejembe. „Az idő minden sebet begyógyít”. Ebben az esetben azonban ezt az állítást meg tudtam volna cáfolni. Nem is kevés érvet sorakoztattam magamban fel, de ezzel csak a szenvedésemet helyeztem előtérbe, amivel semmit sem javítottam helyzetemen, így ezt a gondolatmenetet is mellőzni kényszerültem. A dallam még mindig a fejemben kavargott és néhány helyen szöveg is párosult hozzá. Inkább erre összpontosítottam, és lassan elnyomott valamiféle tudatlanság.

Mikor legközelebb magamhoz tértem, elég erőt gyűjtöttem a szemem kinyitásához. Az erős fény ellenében behunytam szemeimet, később azonban sikerrel végrehajtottam kis akciómat. - - Felkelt – suttogta egy ír akcentusos hang.

Mélyen a szőke fürtök alatt elhelyezkedő kék szemekbe pillantottam és lassan előtörtek az emlékeim. Mindent újra láttam magam előtt, mintha éppen akkor éltem volna át. A remegés újra elkapott, jól ismert fájdalommal társulva együttesen ostromolták fájdalomküszöböm határait, de ők kerekedtek felül a harcban és könnyeim elöntötték szemeimet. Hogy lehet, hogy egyáltalán még vannak? Gondolataim egymást kergették a fejemben, különös dallamok, rémálomképek és a valóság lökdöste egymást, de mind elillantak, amikor a kék szemek tulajdonosa maghoz húzott és egy ölelésben részesített. Mélyet szippantottam kellemes és nyugtató illatából, majd szorosabban bújtam hozzá, mint az lehetséges volt. Ő egy halvány mosollyal reagált közeledésemre, aminek a nyomai az arcán voltak, mikor felpillantottam rá. Szemei visszafogottan csillogtak és néhány melírozott tincse rakoncátlanul az arcába hullott. Úgy látszik, a hajlakk sem bírja sokáig ezt a fajta feszültséget, amelyben most volt része.

Egy hatalmas sóhajtás után elhúzódtam tőle, és körbenéztem tekintetemmel a többi fiút keresve. Mind a sajnálat vagy szánalom szikrájával a szemükben tekintettek rám. Zayn is odajött, megölelt és szorosan tartva a fülembe suttogta:

- Őszinte részvétem.

Ekkor tudatosult bennem már sokadára, de most teljesen tisztán, hogy Ad.. Meghalt. Még magamban is szörnyen nehéz volt kimondani, nem hogy hangosan. Anélkül, hogy észrevettem volna, az eddig visszafojtott könnycseppjeim saját útjukat kezdték járni. Zayn ragaszkodó ölelésében töltöttem még pár percet, majd a helyét átvette a többi fiú is. Szépen lassan megnyugodtam, bár iszonyatos nagy munka volt hisztérikus rohamomat eltitkolni a többiek elől.

Harry kisétált a folyosóra és két személlyel tért vissza. Dido rohant le először, szorosan megölelt és részvétét fejezte ki. Mögötte Ed várt a sorára és mikor felszabadultam, az eddigi cselekedetek ismétlésén kívül leült mellém és egy forró kávét tett az ágy melletti asztalkára.

Jobban körülnéztem, és rájöttem, hogy tökéletesen tudatlan vagyok hollétemmel kapcsolatban. Megszólalni nem volt kedvem, ezért annyiban hagytam ezt a rejtélyt, gondoltam valamelyik vendégszobában lehetek.

A többiek nagyon sokat segítettek, már pusztán a jelenlétükkel, de nekem abban az állapotban inkább magányra volt szükségem. Ezt finoman tudattam velük, és lassan ténylegesen is magamra hagytak. Azt az utasítást még rám bízták, hogy ha bármi kell, csak szóljak. Én engedelmesen bólintottam. Pár percet egyedül töltöttem a csöndben, majd a forró fürdő lehetőségének csábításának engedve átsétáltam a fürdőbe. Út közben senkivel nem találkoztam.

A kék és fehér színek összképe nyugtató hatással voltak rám, és az ajtó bezárása után a fürdőzés mellett tettem le szavazatomat. Leöltöztem, és a forró vízbe merülve olyan gondolatokkal küzdöttem, mint, hogy fogom én bedolgozni ezt a sok szabadságot. Délután vissza sem mentem a műszakomba. És hogyan fogok énekelni a több ezres tömegek előtt, amikor még megszólalni sem esik kedvemre?

Lassan azonban a víz kihűlésével arányosan, lenyugodott elgondolásaim viharja, és kiszálláskor már félembernek éreztem magam. Ez kifejezetten nagy haladás volt az előző zombi üzemmódomhoz képest. Bár a szemeim még mindig karikásak voltak és az arcom feldagadt a rengeteg sírástól, már nem voltam olyan fehér, mint a fal. Mármint a fehér részén, nem a kéken.

És nagyjából a gondolataim is épeszűnek látszottak és a dallam visszatért, teljes egészében. Kifelé rohanva próbáltam megjegyezni a hirtelen jött dalszöveget és nem felbukni semmiben. Lelkiállapotomnak nem tett volna jót egy kisebb botlás sem, azon az úton biztos, hogy fel sem keltem volna, és újra könnyekben törtem volna ki.

Szobánkba rontva a jegyzetfüzetemben egy új oldalra lapozva lefirkáltam rusnya macskakaparásommal a sorokat, amik valahonnan nagyon mélyről jöttek. Ezelőtt még sosem írtam dalt. Sokkal inkább csak hallgattam őket. Tíz perccel később az ölemben feküdt egy dal, és a fejemben a dallam ütemei kergették egymást, mintha valaki ismétlésre kapcsolta volna őket.

Érdekel valakit esetleg Alyson dala? Én magam írtam meg, ha úgy van, akkor kirakhatom. Nem egy véleményt szeretnék hallani. xx