16. Rész - Dupla műszak 2.

Sziasztok! Meglett a két komment, itt is a rész.

Olyan nehéz volt..? Nem lesz most határ, de jól esne, ha magatoktól is írnátok több kommentet.(:

- Halló – szóltam bele, és elkerekedett szemekkel néztem Zayn után, aki kirohant a kávézóból, de olyan hévvel, hogy a széke is felborult, az ajtót pedig bevágta maga után, amitől az ablakok is megremegtek.

- Szia, bocs a zavarásért, de nagy baj van – szólt bele kétségbeesetten Ad a telefonba.
- Mi az? Merre vagy? – kérdezősködtem ijedten.

- Útban a kávézó felé. Ugye ott vagy? Beszélnünk kell!

- Persze, siess – zártam le a beszélgetést.

Féltem, ki tudja mi történhetett Addel, hiába, hogy néhány dolgot a fejemhez vágott. Az igazi barátok tudják, hogy mikor mond igazat a barátjuk és mikor beszél dühből. Akkor az az eset volt.

Két perc feszült csönd után Ad berontott az ajtón és egyenesen felém rohant, miután meglátott.

- Aly – kapott fel és szorosan megölelt. Ő a másik személy, kinek megengedem, hogy - ugyan nagyon ritkán, de - Aly-nek hívjon.
- Úristen – fújta ki a bent tartott levegőjét és fejét a hajamba fúrta.

- Nyugi, nincs semmi baj – nyugtattam, és a hátát simogattam.
- Dehogy nincs – motyogta, és új erőre kapva elengedett.
- Mi történt? – faggattam.

- Hát, szerintem ülj le először – tanácsolta, és odahúzott mellém egy széket a szomszéd asztaltól. A fiúk érdeklődve néztek felém, de nem szóltak.

- Szóval, tudod, haveromékkal szoktunk kint lógni a parton – kezdett bele. – Valamit tudnod kell előtte. Egy kicsit bedurvultak a dolgok odakint. Hoztak drogot, én meg vettem tőlük. És többször is.. És.. Függő lettem. Vettem mindig, szívtam, vagy bevettem a tablettákat. De felmentek az árak és lassan elfogyott minden zsém. Nem tudtam már venni, adóságban is voltam. De kellett. Még mindig kell. De nem tudok venni. Keresnek, elvették a kocsimat is.

- A kocsidat? – kérdeztem mikor úgy tűnt abbahagyta az ideges hadarást.

- Mondtam, lógtam pénzzel.

- De ennyivel? – meresztettem a szememet.

- Te ezt nem értheted – dörrent rám.

- Hé, állítsd le magad – ragadta meg a vállát Niall.

- Mi bajod van neked velem? – nézett rá mérgesen.
- Most is vettél be, mi? – vizslatta Lou.
- Mit? He? – kérdezgette zavarodott arckifejezéssel.
- Na, tűnjél kifelé az utcára – kezdte Niall rángatni.
Beszóltam a konyhára, hogy kérek egy kis időt pluszba, max annyival tovább maradok bent. Kimentem a fiúk után, a sikátorba, ami a kávézó mellett volt.

- Ad, mennyit vettél be? – néztem rá kérdően.

- Sokat. Túl sokat – vigyorgott rám. – Valami új szer volt, a kocsiból még éppen kijött. Extrémre vágytam.
- Te nem normális. Ezt hogy gondoltad? – ordítottam rá. – Ez nem játék, fel tudod fogni?!

- Nem érdekel. Most jó, és ennyi számít.
- Minek jöttél most ide?

- Mert el kellett mondanom neki. Ha anyám keresne. Elvisznek, megmondták. Meg fognak ölni. Én kértem őket, nem akartam tovább ítt élni. Megyek velük mindenfelé. Keresnek engem, érted? – zavarodott meg, és beszélt össze-vissza rám összpontosítva.

- Most mi van? – néztem rá.
Erre ő elkezdett nevetni, és a nevetése köhögésbe fulladt. Térdre rogyott és vért kezdett felköhögni.
- Ad! – kiáltottam és mellérohantam. – Jól vagy? – kérdeztem rémülten.

- Persze – szúrta be két köhögés közé. – Tökéletesen.

- Ne hülyülj, bemegyünk a kórházba – szóltam rá.
Ő csak vigyorogva nézett mélyen a szemembe.
- Szeretlek, Aly – mondta.
- Én is szeretlek – feleltem rémülten, és éreztem, hogy mi fog történni.
Hamarabb kezdtem zokogni, mint ahogy ő elterült mellettem a földön. Két erős kar elkapott, és elhúzott Ad mellől. Pár méterrel odább megálltam, és teljes súlyommal ránehezedtem, nekidőltem a mögöttem álló embernek. Könnyeim záporán át figyeltem, ahogy a fiúk néztek Ad-en valamit, majd valaki mentőért kiáltott. A térdem megrogyott és ráestem a földre, amikor meghallottam két szót:

- Nincs pulzusa.

Nagyon halkan mondták, én mégis meghallottam. A forró könnyek égették az arcomat, és onnan lefelé csúszva a földre hulltak.
Egy fiú elém térdelt, és szorosan átölelt, ezzel eltakarva a kilátást. A fejemet a vállába fúrtam, és még erősebben tört rám a zokogás. Egész testemben remegtem és szorosan markoltam az előttem térdelő alak vállát.
- Shh, minden rendben lesz, nyugodj meg – nyugtatott egy dallamos hang, hasonlóan, mint én nyugtattam Ad-et nem sokkal korábban. Erre ráeszmélve újabb könnyek indultak lefelé a szememből.

Az események összefolytak innentől kezdve, és csak arra emlékszek, hogy a valaki végig mellettem volt. Mászkáltak körülöttünk mentősök, riadt járókelők és a fiúk is. De a személy, akinek kiléte titok maradt számomra, végig velem volt és fogta a kezemet, vagy éppen szorosan átölelt.