2. Rész - Indulás a stúdióba

- Nem, dehogy, csak kissé szétestem. Szó szerint – nevettem el magamat.

- Na, amúgy Ed vagyok, ha nem esett volna le, de hát megadtam a számom, szóval biztos képben vagy. Csak szólni akartam, hogy a koncertről az infókat átírtuk, és hogy mit szeretnél magadról? Ez így rendben lesz? – és nekiállt a felolvasásnak. – Az augusztus utolsó hétvégei szombati koncertünk terve változott. Egy kezdő tehetség konferálja fel a fiúkat, és ő is előad előzenekarként néhány számot, fogadják a helyszínen és színpadon sok szeretettel. A neved inkognitóban lesz, ezt a plakátra nyomatjuk. Jó lesz, mindenki hétre jön, és veled kezdünk. Fél órát kéne bírnod, vannak számaid?

- Persze, van vagy három – nevettem el magam kínosan.

- Akkor, dobok még hozzá valamit, és majd cover-eket játszunk. A fiúktól kölcsönkapod Josh-t meg a többieket, biztos jó lesz – hallottam a hangján a mosolygást.

- Aha, biztos – motyogtam kissé bizonytalanul. – Akkor holnap kettőre?

- Igen, a stúdióba gyere, a címet küldtem twitteren.  Majd összeismerkedsz a bandával, meg úgy durván mindenkivel, meddig is maradsz?

- Kb négyig van időm – számoltam fejben.

- Ahh, az kevés. Nagyon kevés. És mikor végzel a munkával?

- Egyre érek haza.

- Akkor negyed kettőre jövök érted, készülj fel, és küldd el a címed légyszi. Most rohannom kell – oldotta meg a problémánkat Ed.

- Oké, szia – köszöntem el, majd letette.

Kifújtam magam, és egy vacsora és gyors fürdő után a notebookommal nekiálltam a csekkolásnak. Freemailre, Facebookre és Twitterre mentem, meg persze utánanéztem Ed-nek, úgy alaposabban. Több dolgot is megtudtam róla, kivéve azt, hogy kivel koncertezek. Talán rossz helyen kerestem. Twitteren a követőim száma rohamosan megugrott, amin elcsodálkoztam, de miután megláttam legújabb barátom tweet-jét, és követését, kivilágosodott a helyzet előttem.

Ennyit írt: „Holnap negyed kettő, el ne felejtsd, Ed.xx”

És persze privát üzenetben a pontos címet, ahová mennem kell.

Visszaírtam neki, hogy biztosan nem, és visszakövettem néhány embert, majd lefeküdtem aludni.

Másnap izgatottan indultam a munkahelyemre. Hét perces sétám alatt meghallgattam másfél számot, majd becsörtettem a zöld tornacipőmben, hófehér pólómban, amin az I Don’t Care felirat állt, másik kedvenc bandámtól, a Fall Out Boy-tól idézve. Hozzá egy rövid fekete nadrágot vettem fel, hogy ezzel is magasabbnak tűnjek. Az én 158 centimmel nem szerepeltem a magas emberek között, akár honnan néztük.

A ruhámnak ugyan mindegy volt, mivel első utam az öltözőbe vezetett, ahol átvedlettem a bordó és rózsaszín számomra undorítóan giccses szoknya-felső együttest. Kint már kezdődött az élet, munkába induló emberek siettek be egy kávéra, sütire vagy gyors reggelire.

Háromnegyed tízkor egy valahonnan ismerősnek tűnő páros ugrott be. Egy barna és egy szőke fiú sétáltak be napszemüvegben és fullcapekben. Leadták a rendelést nekem, és rohantam is be vele. Kivittem három kávét egy teát, majd visszamentem az ablakhoz. Bob – a főszakács – elém pakol úgy tíz főre jutó kajaadagot plusz öt kávét. Lassan felszedegettem a dolgokat, és a pultnál ácsorgó fiúk elé helyeztem őket.

Hirtelen felismertem őket, ahogyan a barna rám pillantott. A Starbucksban láttam őket nem rég.

- Szia, köszi – köszöntek el a fizetés után. Néhány lány megállt velük fényképezkedni, mire én értetlenül fordultam Beccához, aki ugyan itt dolgozott. Nem volt kimondottan jó, barátnői viszonyunk, de jól elbeszélgettünk, ha úgy adódott.

- Kik ők? – ráncoltam a szemöldökömet.

- Ne mondd, hogy nem tudod! – visította.

- De nem..

- Ők a One Direction bandatagjai – kezdett lázas magyarázásba. – Nem is tudom, hogy nem tűntek fel neked, nagyon híresek, és a zenéjük is a te stílusodhoz illik.

- Melyik oldal? – néztem rájuk kétkedő arccal.

- A nyugis, aki jó fej – vágta rá, mire elnevettük magunkat.

Tehát vidám dalokat játszanak. És néhány szomorút, mert az alap minden ilyen bandánál, természetesen a sikerszámok közé kerülnek be az érzelgős, kissé depresszív hangulat dalok, úgy vettem észre. Biztosan jók lehetnek, ha így dicsérik őket, majd utánanézek később.

Letelt a munkaidőm, mire ész nélkül rohantam haza. Bepakoltam egy nagyobb táskába mindent, ami kellhet, kijavítottam a sminkemet – ami nem eget rengető, hanem csak vörös rúzs, és szemspirál – ettem egy keveset, és le is telt a negyed óra, dudáltak. Kimentem, bezártam az ajtót és indulhattunk is.

Egy jó húsz perces autóút után megérkeztünk a nagy stúdió elé. Kívülről is óriási volt, hát még a belépés után. Egy tágas előcsarnokba vezetett első utunk, ahol egy barna pult mögött kedvesnek tűnő 30 körüli nő ácsorgott. A teremben nyüzsögtek az emberek, és újság-, és szórólaptartók álltak mindenfelé. Fotelek és asztalok helyezkedtek a fennmaradó térben néhány polccal. Bent üdvözöltek minket, és a lifttel a negyedikre indultunk. Halkan álltunk, valami "kedvcsináló" zene szólt. Miközben hallgattam, meggondoltam annak az esélyeit, hogy milyen mértékű sérülést szerzek, ha táskámmal nekiugrok, és lecsapom a kis szerkezetet felülről. Mielőtt véghezvihettem volna nagyszabású tervemet, kinyílt az ajtó. Fellélegezve álltam a fehér falú, tarka képekkel borított folyosó közepére. Ed elindult, én meg utána siettem, nehogy eltévedjek.

Egy újabb terembe lépve két kétszer és három egyszer látott arc fordult felénk. Ők tűntek fel először, majd szétnéztem a teremben. Egy kanapé és néhány fotel állt középen, mögötte egy plazma tv és dvd lejátszó, mellette laptoppal, egy nagy sötétbarna lakkozott szépen kifaragott asztalon. A sarokban volt egy ivó vízautomata, és néhány papír hevert egy kis asztalkán. Óriási ablakok borították a szoba egyik falát, a jobbra lévő oldalon pedig egy üveglappal és ajtóval elválasztott kis szoba nyílt, ahol mikrofonok, és néhány gitár állt.

- Szia kávéslány – köszönt felém egyikük, ezzel kizökkentve a bámészkodásból.